Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Füzi László: Maszkok, terek...
m tér. / Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt / éltél". De ha őszinte vagyok magamhoz, akkor be kell látnom, hogy hajnali ébredéseim során mégsem a magam életének végességére ébredtem rá, ennek már régóta tudatában vagyok, s nem is azzal néztem szembe, hogy mit adott nekem az élet, s hogy mitől fosztott meg, hanem arra - ez már a hosszas elemzések, önellenőrzések és gondolatfutamok tisztázásának summázata, ezért merem egyetlen mondatba sűrítve leírni -, hogy megszűnt a társadalom életével valamilyen módon, akár ezer áttételen keresztül kapcsolatot tartó cselekvés lenni az, ami az életemet kitöltötte, s amit eddig cselekvésnek éreztem. Miután az évek lassú egymásra következésén túl magamban alapvető változások nem Zajlottak le, gondolatvilágom sem alakult át, s lélektani válságra sem kellett gyanakodnom, így hát érdemes a külső világ változásain, átalakulásain meditálnom. De hol vagyok még akár az okok felderítésétől, főképpen pedig a magyarázattól, ha egyáltalán létezik-létezhet magyarázat, maradok tehát maguknál a jelenségeknél. „Ülök, csak itt, kételyek közt tépclődve", a mondatot Fekete J. József írta le Zomborban, de írhattam volna én is, a magam létállapotáról. Pontosabban, voltak pillanataim, amikor a munka legyőzte a kételyt, a Lakatlan Sziget és a Németh László-könyvem írásakor éreztem, hogy az állítások háttérbe szorították a szinte minden pillanatban felbukkanó kérdéseket, a kételkedéssel szembe tudtam állítani a munkát, most azonban az olvas- mányaim is a kételkedésre hívják fel a figyelmemet. A napokban Vekerdi Lászlótól olvastam egy recenziót, Vekerdi a tizenkilencedik és a huszadik század különbözőségéről beszélt, a huszadik század legfontosabb megnevezésének a határozatlansági relációra való rámutatást tartja, a bizonytalanság elkerülhetetlenségének élményét és érvényét. Arról, hogy igaza van, senkinek sem kell meggyőznie, rengeteg példa ígérkezik állítása bizonyítására. József Attila legjobb kutatói például szinte állandóan idézik Féja Géza szavait, Féja szélkakas költőnek nevezte József Attilát, merthogy nem tudta értelmezni a költő világnézeti útkeresését. Maga a jelenség, mármint a József Attilához kapcsolódó jelenség jól mutatja a kétely jelentkezését, a kétely mellett pedig a hiányét, hiszen a kétely eluralkodása a bizonyosság elvesztésének következménye. „... e léha, locska /földön szorongva keresek/ bizonyosabbat, mint a kocka" - írta József Attila az Eszmélet egyik változatában, a Vekerdi László által leírt „bizonytalansági reláció" szebb megjelenítésével nem találkoztam. József Attila verseit olvasva is érezhetjük, annál is inkább, mert esztétikai érvénnyel bíró logikai rendszert épített fel, s bontott le a halálával, hogy nála az állítás poiatossága a szellemi és egzisztenciális elbizonytalanodás legyőzésének szándékából fakadt. Mivel a jelenségek feltehetően összefüggnek egymással, minden bizonnyal a hiány és a bizonyosság elvesztése közötti kapcsolat miatt választottam ezt a két sort a tavaly nyári Forrás-szám, a Hiány-lexikon mottójának. De ha az utóbbi évek megkésett felfedezését - s egyik legnagyobb olvasmányélményemet -, Márai Sándor időrendbe állított Naplóit nézzük, vagy nem is csupán a Naplóit, hanem mindazt, amit Márai az Egy polgár vallomásai után vallomásos prózában írt, akkor is a kétely uralomra jutását látjuk. Egyszerű vallomásként is - pedig mennyivel több annál - a huszadik század egyik legnagyobb dokumentuma ez, a szétesés, a kaotizálódás dokumentuma. Abban, amit a század racionalizálódásnak neveznek, Márai nem talált kapaszkodót, élete végén ezért folytatott hatalmas küzdelmet a rátörő Semmivel, s talán ezért értette nagyon mélyen a Semmi birodalmáról legtöbbet mondó József Attilát: „Babitsosai egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen 4
