Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Füzi László: Maszkok, terek...
volt 'költő', szólátomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt mega költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol... De József Attila az őrület erejével, egy-cg}/ szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte"-írta róla 1957-ben. S ha a Te gondolati törekvésedet nézem, Iván, azt, ahogy feltárod „az én integritásának felbomlását", ennek különböző stációit, akkor sem mondhatok mást, mint azt, hogy a szellemi színtéren történő cselekvést számos kétely kíséri. Hadd beszéljek egy másik idekapcsolódó tapasztalatomról. Sokszor hallhattam-hallhatom Buda Ferenc verseit a költő előadásában, de ha nem hallhattam volna őket, olvasva is észre kellett volna vennem, hogy az a költő, aki átélte és magában őrzi a „versemben hatalom van" költői léthelyzetét, legnagyobb verseiben kérdések sorát fogalmazta meg. Tudatos volt ez? - kérdeztem egyszer tőle, a kérdésre ezt a választ kaptam: „Persze... Az ember maga is választ keres a dolgokra, és kínok-keservek közepette jó esetben eljuthat odáig, hogy a kérdést fel tudja tenni. Talán ez sem kis dolog. Ezek egyszerű, elemi kérdések: Ki látogat meg tarló arcú öreg? Vág}/: kié a nyűg? kié a konc? Vagy kicsit transzcendentálisnak tűnik, de hát ez is egyszerű kérdés: Ki űzi el az ördögöt? Vagy: kell rá hitel? van rá hitel? ki dönti el? mi dönti el? Ennyire egyszerűek a kérdések, mint ahogy az életünk is pár alapkérdésre egyszerűsödik le." De hagyjuk ezt, mindez csak kitérő, valamiféle összeillesztése annak, amire a körülöttem kavargó szellemi életből felfigyeltem, úgy érzem, nem az olvasmányaimról, hanem magamról kellene beszélnem. Az irodalmi példák idézését mégis elkerülhetetlennek tartottam, mert ami megtörtént velem és bennem, az az irodalmon keresztül történt meg, ezért a jelenség előhívása is csak irodalmi szövegek segítségével történhet meg... A jelenség előhívásának és átvilágításának kényszerét regényed, a Drága Liv hívta elő bennem, Iván. A regény történéseinek, mozgásainak rendszere éreztette meg velem, hogy kísérletet kell tennem annak a térnek az átvilágítására, amelyikben az életem zajlik. A regény nem elhanyagolható pillanatai és gesztusai élnek bennem. Mondjam úgy, hogy a szereplők gesztusa, a regényíró gesztusa és a regényíró pillanata?... Az egyik pillanat: a történet elbeszélőjének emlékezetében megjelenik a Bazilika fölé érkező nap, bevilágítja a szobát, miközben édesanyja zongorajátékát hallgatja. S az egyik legemlékezetesebb gesztus: Liv minden ügyességét elővéve felosont a Deák téri kapitányság épületébe, hogy ellenőrizze, barátja, Gábor láthatta-e onnét ötvenhatban a Népköztársaság útján közeledő orosz tankokat. Miért fontos számomra a fent idézett pillanat és gesztus? Azért, mert a pillanat és a gesztus egymásra vetítése a tér pontos kijelölésének és átláthatóságának élményét sugallja. Azt, hogy létezik egységes tér, s hogy ez a tér átlátható, megérthető. A tér, regényed terének megértését segítette, Iván, hogy egyszer, teljesen véletlenül, bejártuk a regény terévé összenövő utcákat: az Oktogonról indultunk, ettünk valamit az Andrássy út egyik éttermének teraszán, aztán a Goethe Intézetnél, az Opera mellett ráfordultunk a Hajós utcára, a Hajós utca és a Zichy utca sarkán mutattad a házat, amelyiknek a harmadik emeleti szobáját a Bazilika fölé érkező nap megvilágította. Nem volt innét messze a Deák téri rendőrkapitányság épülete sem, hogy rendőrkapi5