Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - A. Gergely András: Ájulattól hökkenésig (Alkalmi könyvismertetések)

kább a hétvégi öröm megnyilvánulásaként jelenik meg" a party-kultúra terjedése, s ezért a szórakozóhelyek vagy közönségük féltő-aggódó és stigmatizáló felelősségre vonása veszélyesebb, mint a prevenciós és ártalomcsökkentő hatások előidézése, melyet lehetetlenné tesz egy-egy rendőri fellépés vagy büntető beavatkozás, amely inkább a rejtetté váláshoz, a titkos és ellenőrizhetetlen droghasználathoz és drogterjesztéshez vezethet, jóval kevésbé a drogok elutasításához.

Demetrovics nem írja, így pusztán a recenzens képzelete okolható azzal, ha a kultúra sajátos működésmódjai és a természeti/mesterséges állapotok előidézésében megfigyelhető új felfogásmódok egy sajátos tartományát, a fertőzések, vírusok hatását asszociálja ide. A kultúra tudományának, az antropológiának egyik jelentős és tekintélyes szakembere, Dán Sperber javasolja, hogy az elvont társadalomtudományi okoskodás és a politikai cselekvők kívánságára elvégzett (gyakran beavatkozó, gyarmatosító) kutatások helyett törekedjünk megvalósítani azt a „naturalista programot", amely az antropológia újragondolására is késztet, ám az újfajta megközelítésben a relevancialmélet és a kommunikáció-elmélet összefonódására hoz példákat a viselkedés, az erre következő gondolkodás, és az ennek terjedését elősegítő reprezentáció példatárából. A kultúra magyarázata - naturalista megközelítésben című kötet (Osiris, 2001) meglepő felvezetéssel indul: a kultúra egészéről alkotott képzeteink, az egyének viselkedése és a begyakorolt hatások nyomai egymásra is hatnak, „időnként a viselkedés okozta gondolatok hasonlítanak a viselkedést okozó gondolatokra", s egy szimpla anyagi folyamatként is leírható, ahogyan „az egyik egyén agyában születő gondolatnak más egyének agyában olyan leszármazottai lehetnek, melyek hasonlítanak rá", s ezek lehetnek vallásos hiedelmek, főzési tanácsok vagy tudományos hipotézisek, oly módon hatnak, mint a vírusok: hosszan tartóan megfertőzik a többieket. „A kultúrát elsődlegesen és javarészt ilyen fertőző gondolatok alkotják" - a kultúra magyarázata tehát annak magyarázata, hogy bizonyos gondolatok hogyan és miért fertőzőek, vagyis számos mentális és környezeti jelenség alakulását úgy kell vizsgálni, olyan oksági modellekben kell tárgyalni, ahogyan a járványos betegségeket szokták, röviden: ki kell dolgozni a reprezentáció epidemiológiáját. Ellentmondásos jelenség már az is, hogy a makrojelenségeket sokszor más makrojelenságekkel magyarázzák (pl. számadatokat számadatokkal, folyamatokat folyamatokkal, vallást a gazdasági struktúrával vagy fordítva), holott az „utánzás révén megvalósuló egyének közti átvitel megszámlálhatatlan események összessége", másként szólva a kultúra olyan adott egységekből áll, melyek „a génekhez hasonlóan replikációt és szelekciót, vagyis ismétlődést és kiválasztást mutatnak". /.../ Ugyanakkor a gondolatok terjedését eredményező mechanizmusok javarészt pszichológiaiak, közelebbről kognitív mechanizmusok... Az érdekes nem az, hogy a társadalomtudományok tudományok-e, hanem az, hogy folytonosak-e a természettudományokkal,/.../ feltételezve, hogy a természettudományok többé-kevésbé világosan összefüggenek egymással" (13-15. old.).

Sperbert egyszerre foglalkoztatja a darwiniánus ember-megközelítés és a naturalista felfogásmód lehetősége, az ellenőrizhető célokkal kiegészített társadalomtudomány, amely „ellenőrizhető módon magyaráz nagyszámú jelenséget", és a társas szféra elemzéséből ma már hiányzó oksági mechanizmusok helyett a társas viszonyokat redukálni lehet természeti viszonyokra (beleértve az elmefilozófiát is), vagy újra lehet fogalmazni a társas területet. Összegzésül úgy véli: „A tudomány sajátos értelmi örömet nyújt számunkra: azt az örömet, hogy a világot olyan fényben lássuk, ami először nyugtalanít, aztán pedig mérlegelést eredményez, és tudásunkat elmélyíti, miközben viszonylagossá teszi" (213. old.).

Nos, éppen ezt a viszonylagossá tételt a legnehezebb megformálni, elviselni és eredményesen művelni, kellő következetességgel. Az elmagányosodás „vírusa", mely az egyén szocializációjának és identitásának válsághelyzete, önmagában is ellentmondásos, hiszen a vírusok talán leginkább a közösségi helyszíneken-felszíneken tudnak sokasodni, széles körökben tarolva korunk közösségeit. Mint tudjuk, avagy régtől sejtjük és sokszor át is éljük: a szocialitás és a szocializációs folyamat maga is igen nagymértékben függ nem csak a kultu99