Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - A. Gergely András: Ájulattól hökkenésig (Alkalmi könyvismertetések)
nem „atomisztikus" és mégsem szubjektivitás-mentes szó-előfordulásos szövegelemzés próbálta meghaladni azzal, hogy a pusztán esetleges, kontextus-független és koherencia-hiányos szöveg- részletek helyett az empirikus anyaggyűjtés előtt, közben és után egyaránt strukturált, kevésbé tetszőleges, koherens szövegértelmezések követték egymást, s egyszerre állt módjukban a „nagy történeteket" és a helyi „kis történeteket" is feldolgozni. A pszichológiai szempontú (értéktesztekre épülő, diagnózisos, személyiségtípusokra fókuszált) feltárásmód immár a „manifeszt szövegelemeket" olvassa meg s egészíti ki a különféle reprezentációkkal, „a gondolat nyelve" szintaktikai viszonyainak leképezésével, szószintű elemzéssel, kontextuselemzéssel és tematikus elemzéssel (56-112. oldal). A szöveg mélyén tehát nemcsak a primer „jelentés" van, hanem a „hiteles" olvasat, a kétség nélküli tudományosság is. Érdekes azonban, hogy ugyanez a szinte meghökkentő, kábult önbizalom s a félreértések kritikájának belső története jellemzi Farkas Attila Márton szerint az alkímiát, amely azonban csupán a vegyészek és a „királyi művészetet" természettudományos alapon értelmező felfogások szerint nélkülözi a lélekhez vezető megértés eszköztárát: a pszichoanalítikusok (s köztük is elsősorban Jung) a lélektan számára fedezik fel a primitív szimbólumok mellett az önismereti tevékenység lehetőségét ebben a semmi mással (mint önmagával) definiálható tudományterületben. Jószerivel persze mindkét irányzat torzít valamelyest, hiszen „egy időben távoli jelenséget a saját idejük valóságából szemlélnek és értelmeznek. A saját kultúra által megteremtett valóságkép alapján magyarázni egy másik kultúra valóságképére épített gondolatrendszert... alapvetően fiaskó" (9. old.). Ugyanaz a hiba a modern okkultizmus esetében - mondja Farkas Attila Márton Az alkímia eredete és misztériuma (Balassi, 2001) előszavában, „amely a maga korszerűsített áltudományos-pszichologizáló-ezoterizáló eszmerendszerében értelmezi át az ősi szakrális tudásformákat", mint az ősi orákulumok, keleti megváltó tanok, újpogány szinkretizmusok s más nem mentálhigiénés rendszerek: fő törekvésük éppen a mindent magukba olvasztani akarás, amely nincs tisztelettel a szakrális alapeszme „szemantikai származására", a történeti eredet (horizontális) értelmezése mellett a vertikális rétegzettségre és az egyén körüli szimbólumrendszer „metanyelvére". Az alkímia ugyanis „nem egyszerűen szakralizált vegyészkedés, nem misztifikált technológia", bár ezek közül „számos elem az adott kultúrában a mágikus szemléletmódra alapult szakrális formában jelenik meg". Nem nehéz az alkimisták egyik régi álmára, a mesterséges emberre, avagy a halhatatlan test ideájával rokon elképzelésre gondolni, de valójában az alkímia az ember személyes, mi több, testi halhatatlanságának megteremtését célzó sajátos tudásforma és misztérium, bonyolult jelrendszerrel, rugalmas és kreatív minőségű szellemi közösségi tartalommal, amely a szociológusok vagy antropológusok archaikus falujára emlékeztet „mind a belterjességet, mind a benne felépülő hierarchiát, mind a benne zajló közösségi életet tekintve", de „láthatatlan közösség" és sorsközösség is egyben. Belső logikája és történeti megjelenésmódjainak egyik típusa a Nap pályájának (a lenyugvástól a felkelésig tartó) átalakulás-sorozata, amely az elalvás-álom- felébredés analógiájával értelmezhető, kiegészülve az álomvíziókkal (barlanggal, bányászattal, széthullással, a személyiség és a test pusztulásainak képeivel), meg a lassan felépülő tartalmakkal, az álomból ébredő világának lassú tisztulásával és megszilárdulásával. E metaforákkal az asszociatív gondolkodás analógiái születnek meg egy többjelentésű meta- nyelv alapmondanivalóját szolgálva: még ebben az életben, átalakulás, halhatatlanság elérése, halál és újjászületés átélése révén áll össze a lét élménye. „Az alkimista műhelye egy zárt világegyetem, valóságos mikrokozmosz, amely viszont magában foglal eget és földet, egyedit és általánost, a munka végzőjét és annak világát. /.../ Hiszen az alkímiában az elődök és a hagyomány tisztelete mellett mindvégig élénken élt a haladásnak, az idő haladtával egyenes arányban történő tökéletesedésnek az eszméje is". Az egyiptológus szerző igencsak kihasználja forrásismeretének, a „technológia sacra" átörökítésében legősibb közösségi felfogásoknak, a jelképek pokoli erdejének és a Nagy Opus teóriája köré fonódó képzeteknek ősi és modern feldolgozásait, bemutatási lehetőségeit. Az 97
