Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - A. Gergely András: Ájulattól hökkenésig (Alkalmi könyvismertetések)
A. Gergely András Ájulattól hökkenésig (Alkalmi könyvismertetések) Csak a legutóbbi idők szakirodaimából válogattam. S abból is csak a kábulat, ájulás, meghökkenés, szédület és hőkölés témaköréből, vagy ezekkel a hatásokkal-következményekkel élő-számoló művek közül. így is észbontó mennyiségű szakírás került a kezembe, melyek közül csupán néhányról szólhat beszámolóm. Egy hagyatékban megmaradt, és főként a kortárs kutatók emlékezetében kegyelettel megőrzött tanulmány-válogatással kedveskedett a L'Harmattan kiadó azoknak az olvasóknak, akik a történetírást nem azért olvassák, mert adatszerű hitelességgel óhajtanak tájékozódni egyes események „hogytörténtéről", hanem azok, akik élmény és történelem laza rímeléséből, biográfia és narráció rejtélyes összefüggéseiből a kollektív emlékezet egy-egy elemét és az individuális történetmondás korhoz kötött „kollektív tudattalanját" kívánják kiolvasni. Lackó Mihály, akinek posztumusz írásait a Gyáni Gábor irányította sorozat első köteteként vehetjük kézbe, Széchenyi elájul című írásából kapta köteteimét is. Pszichotörténeti tanulmányai (így egy Széchenyiről s egy Grünwald Béláról szóló műve) részint már megjelentek, az élmény- és eszmetörténeti összegzés azonban immár nemcsak a „legnagyobb magyar" lélektani és pszichiátriai ábrázolásának historiográfiáját tartalmazza, hanem annak a problematikának mélyértelmű föltárását is: a logikailag vagy retorikailag „bomlott" szövegek miként tartósítják, segítenek megfejteni, vagy éppen zseniális meglátások révén felnagyítani is a szubjektum (vagyis az alanyinak hitt szerző) másik énjét, a verbális szférába átültetett magánjogi reformtervek szerzőjét, s a Napló alkotóját, aki révén rendszerint a pszichologizáló Széchenyi-olvasők számára az „eszement" pszichopatát szólaltatják meg. Ezenközben viszont a polgárosuló közélet és a Kossuthtal vitázó reformer értelmiségi új diskurzusba kezd (ahogy Gyáni Gábor előszava nyugtázza), megszólal mint olyan beszédmód intézményesítő- je, aki nem a nemességet, nem a mágnásokat képviseli, nem testületi felhatalmazottságnak ad hangot, hanem saját maga nevében beszél, azzal a racionalitással és újteoretikus hevülettel, amely nem egy meglévő nyilvánosságot vagy közönséget érint meg, hanem éppen ezt próbálja megteremteni. Széchenyi ájulása 1844. október 3-án a pozsonyi diétán, a felső tábla kivételes eseménye volt, részvét és ijedtség kísérte állapotát, mert nem beszéde, replikái közben lett rosszul, hanem hallott-hallhatott valamit, ami miatt - mint az utókor java többsége hitte és értelmezte - hazafiként, arisztokrataként és (lélektani valószínűséggel fölépített utólagos magyarázatok alapján) „kutyabőrös nemesi hagyomány örököseként" háromszoros pszichés szorításban vesztette eszméletét. A pszichotörténetírás nem a leggyakoribb „történeti segédtudományos" műfaj, a történészek többsége gyanúval is kezeli, még akkor is, ha a történések föltárásának, a tényrekonst- rukciónak és a forráskritika meghatározott szabályainak megfelelni kívánó új tudományterület kínos tudatossággal próbálja elkerülni a naivitás és a dilettáns történetmesélés epizodikus leleményeit. A történésekkel foglalkozó kutatók többsége a „mi történt?", „mit mondott?" szintjén értelmez, a pszichohistorikus azonban nem elégszik meg azzal a kézenfekvő „magyarázattal", hogy „valahol másutt van a magyarázata" az egyes jelenségeknek, hanem magában 95
