Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Lovász Andrea: Hogyan csábítsuk el a gyerekolvasót? (Darvasi László: Trapiti)
Darvasi eddig megjelent műveire is kiváncsiak lesznek.) A mese, meseiség nyomait követve a szerző életművében, már az első novelláktól megfigyelhető nemcsak a mesélő újjászületése, hanem a mesébe illő események, megmagyarázhatatlan, titokzatos jelenségek, csodaszerű megnyilatkozások kapcsán magának a mesének mintegy háttértörténetként, háttértudásként felsejlő jelenléte. A könnymu- tatványosnk legendája című, a szerző 1999-ben megjelent nagyregénye - magától értetődően a legenda megjelölésnek megfelelően - már jól felismerhetően mitikus, mesei elemeket ötvöz történelmi (avagy annak vélt) tényekkel. A regény nem „mesebeszéd", azaz meseként olvasható elbeszélés, hanem maga is egy mesefolyam: a könnymutatványosok többszemélyes hősének központi alakja köré szorosabban, illetve lazábban szerveződő mesék sorozata. Darvasi helyzete a kritikai kánonon belül határozottan körvonalazható a mesélni tudás attribútumában, a felnőtteknek szánt „meséi" tarka és szomorú színekkel megfestett világot nyitnak meg, amelyben a csoda esetenként a leghétköznapibb fociban, esetenként pedig a legelképesztőbb mutatványban nyilvánítja ki magát. Motivikus szinten túl a mesei világlátás: a gyermeki rácsodálkozás és a szemlélet frissessége teremti meg a szerző egyénien mesés vonásait. A Trapitit a szerző bevallottan gyerekeknek írta: egy eddig ismeretlen Darvasi-hang mesél most (éppen) a szeretet erejéről, a zsarnokságról és annak legyőzésének módozatairól. A cím szóteremtése egy kellőképpen mesébe illő, fantasztikus történet lehetőségét hordozza, a „trapiti" bármit jelenthet, ami mégis biztos: a szó maga nem hétköznapi, nem is evilági. Ennek megfelelően a könyv mesevilága határozottan behatárolható módon távoli, azaz nincsen érintkezés saját valóságunk, és Kavicsvár, illetve Főfőváros lakói között. A fikciónak azon territóriumán történnek az események, ahol a szomszédos országokat nemcsak kalaposok meg lyukas zoknisok (a lehető leghétköznapibb attribútumok által meghatározott mesei lények), hanem manók, tündérek és boszorkányok (a legklasszikusabb meselények) lakják. Kavicsvár és a boszorkányok, tündérek, óriások, manók szomszédsága megengedné, hogy a Trapiti vagy Minyon kapitány, vagy a bizurr-mizurrok a kanonizált mesevilág részeként jelenjenek meg - hogy valóban azzá válnak-e, az csak a mű befogadástörténetének ismeretében lesz megállapítható. A hagyományos mesevilággal párhuzamos kronotoposzok mellett ugyanakkor e hagyományok dekonstruálásának kísérlete is megfigyelhető. A fikciós huszárvágásként is értelmezhető A nagymamát nem eszi meg a farkas! És Piroskát se! fejezet megszünteti a valóság mögötti/melletti, a könyv valósága melletti/mögötti mesevilág létezésébe vetett hitet (bár a szerző expliciten a mesék, a Mesevilág tiszteletéről beszél: „Nem lehet egy mesébe csak úgy berontani, hogy, kérem, itt vagyok, és helló." 204.), hiszen trapitizéssel Piroska meséjébe lépve, ott kiderül, hogy minden csak színjáték, csak álca, semmi sem valóságos: a farkast csak szerződtették, a vadász szabadságra mehet a szerepéből stb. így a Trapiti világa felsőbbrendű, ellenőrző, tudatos világként értelmeződik a mesék rögzült, sematikus működéséhez képest; a Piroska nevével fémjelzett mesevilág pedig álságos, hamis, nevetséges, csak meghaladásra, elfelejtésre érdemes. Azaz a valódi meseszereplők továbbélése kizárólag a (regénybeli) valóság keretei között folytatódhat, igazi, autentikus, vágyott életük pedig a sablonos viselkedésmintákat preferáló mesevilágból való szabadulással történhet meg: „Az igazi farkas jaki fellázadt, és otthagyta a Piroska-mesét] fölvette a Farkas Béla nevet, szerzett egy nyikorgó triciklit, és az iskolába meg az öregek otthonába hordta az ebédet." (199.) A Trapiti világa olyan mesevilág, amelyik (helyenként saját fikcionalitását, mesemivoltát és valóságosságát is tematizálva) közvetítőként kerül az eddig ismert mesevilág(ok), illetve konkrét valóságunk közé („Egyik meséből a másikba át is lehet menni", 203.). E köztes pozícióból adódhat a „valóságszerű mese" és a „meseszerű valóság" megállapítás bármelyike, bár a típusszereplők felvonultatása, a diktatúra, a deportálások nagyon is tényszerű bemutatása mégis inkább ez előbbi érvényességét támasztja alá. A negált/karikíro- zott, reflektálatlan, kanonizált „piroskás" mesevilág saját mesemivoltán túl semmit nem kíván példázni (az esetlegesen tanulságként aposztrofált értelmezési lehetőségek egyike sem ered közvetlenül az adott szövegekből), ezzel szemben Darvasi meseregénye szándéka szerint is pontosan megfogalmazott tanításokat tartalmaz, ugyanakkor adott társadalmi, szociológiai, lélektani tanulságokat közvetít - még ha szórakoztató köntösben is - az olvasó felé. Nem a „tanítások" tartalma jelenti a klasszikus mesei toposzoktól való elhatárolódást, hiszen a szerző csupa hagyományosan is fontosnak tartott és aktuálisan is pozitív értékeket közvetít, hanem a regény mesevilágának ontológiai státuszából adódó tudatosság által meghatározott nyilvánvalóvá tétel a zavaró, amelyik a „valódi mese" szubsztanciális karakterisztikum helyett inkább a „mesésség" akcidenciális vonásával ruházza fel a regényt. A meseregény a trapitizés erejéről szól. A cselekvés definíciója pontosan nem meghatározható, de a könyv számos példát mutat rá és számtalan értelmezési lehetőséget is megenged: a trapitizés „manó89
