Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Lovász Andrea: Hogyan csábítsuk el a gyerekolvasót? (Darvasi László: Trapiti)

kázás", „köszönési forma, amit Trapiti használ", „a Trapiti ereje", „lehet az, ha hangosan azt kiabáljuk TRAPITI, de lehet, ha egymás orrát csavargatjuk, lényeg az, hogy szeretet legyen benne", „olyan cselekvés, amivel az örömünket fejezzük ki", „bolondozás, mindenki azt csinál, amit a legjobban szeret", „olyan dolog, amit mindenki tud csinálni és nevetséges, ez segít legyőzni a rossz Kukta Gerozánt", „olyan kedves játék, ami egy történet homályos részletét, tárgyát idézi fel, vagy elfelejtett dolgokra emlékeztet" - „egy eszme, van elindítója és követői". (Trapiti „meghatározásait" hatodik osztályos gyerekek írták a Trapitiről a Jonatán - Első Magyar Könyvmolyképző olvasóprogram 'Mi a trapitizés?' körkérdésére.) A 'trapitizés' olyan cselekvés, amely nemcsak egyénre szabott megoldása adott konfliktushelyzetnek, hanem tömegméretűvé terjedve hatásos védekezőeszköz a beszürküléssel, elszemélytelenedéssel fenyegető diktatúra ellen. Mesei varázsereje illokúciós aktusként is működik: „Trapiti! Trapiti! Trapiti!" - és máris a Mesevilágban találja magát a regénybeli meseolvasó; e szóteremtő felkiáltással még a mindent elfelejtés hideg, szürke köde is gyengülni kezd. A regényben a trapitizés az egyedüli megmenekülési lehetőség a halálnál is rosszabb semmiben, időtlenségben lebegő felejtéstől, végső soron magától a haláltól, hiszen az időben élés befejezéseként tudott halál mégis az élet része („lassanként újra tudtak sírni és nevetni, szeretni kezdték egymást, vagy veszekedtek. Fogfájásra panaszkodtak, az egyiknek ez a könyv tetszett, a másiknak amaz. Szerelmesek lettek. Szakítottak. És így tovább. Egyszóval éltek.", 290.). A „marhaságként", „idiotizmusként" aposztrofált trapitizés súlytalanságot, felelőtlenséget jelent. Trapiti maga is gyerek: a trapitizés gyermeki, gyerekes viselkedés: a jóban, a szeretetben való hit erejét példázza. Metamesei síkon a tarpitizés egyrészt a mesék világába lépés lehetőségét teremti meg (a tolkieni tiszta látásmód értelmében is): aki trapitizni tud, az megőrzött magából valamit a gyermekiből, annak a mese még valóság(os), a világ pedig mesei módon varázslatos. így a tisztaság, a rácsodálkozás képessége pajzsként állítódik bármiféle diktatúrával szemben, jellemezze azt a történelemből ismert deportálósdi vagy éppen a közeljövőben megvalósulni látszó egyengondolkodást preferáló globalizáció. A szürkeruhások - akik már Michael Ende Mo- mdjánál is totális elszemélytelenedéssel fenyegették a létezést - mindent megszámolni vágya akár eszünkbe juttathatja az uborka görbülési ívének határértékeit is (meseregénybe illő abszurditás, ugye?). „Trapiti! Trapiti! Trapiti!" meg egy kis orrcsavargatás, esetleg Holle mama varázslatos tökfőzeléke, ami szelíddé, ráérőssé és álmodozóvá teszi az amúgy nagyon is szürke, rohanós, fontoskodó embereket, és megtörik a gonosz komolyok hatalma az emberek felett: győzött a vakmerő, jókedvű élet. Regénypoétikailag a trapitizés (a pitizéssel való összecsengés ebben a kontextusban néha ijesztő) a veszendő én megtalálásásnak eszköze: ahogyan a mesebeli Trapiti megtalálja saját identitását, szüleit, úgy a trapitizés a regény többi szereplőjéből is a legfontosabb, legkedvesebb lélekmozzanatot hívja elő, és a regényolvasó végül maga is a mesevilágban, a csoda, a fikció területén találhat valamiféle fogódzót az elsivárosodás, vagy éppen a totális világban-való-elveszettség ellen. Csak trapitizéssel lehet megőrizni az igazán fontos dolgokat; trapitizni kell, hogy ne felejtsd el „a nevedet, az édesanyádat, a kedvenc ételedet, a barátodat vagy a barátnődet, a nagypapádat, mindent." (240.) Fabula docet: a trapitizés megtanulása az egyedüli fontos dolog, aki trapitizni tud, az mindent tud, és „aki pedig mindent tud, annak van oka jókedvre." (53.)

A Trapiti jókedvűen mesélt könyv arról, hogy vannak gonoszok persze, de a helyzet korántsem reménytelen, mert itt van a Trapiti, meg a tökfőzelék, és különben is, a gonosz inkább csak beszél, mintsem cselekszik, és még a leggonoszabb gonosz boszorkány is lelkiismeret-furdalástól szenvedve sorozatosan jót cselekszik. Meg azt lehet is tudni, hogy Kavicsvár lakóival nem történhet semmi borzalmas dolog, hiszen annyira kedvesek, ártatlanul együgyúek, a naivitásig gyermetegek, hogy semmi baj nem érheti őket. Mesebeli egyszerűségük ékes bizonyítéka a három nagy ünnep: a Nagy Sálkereső Ünnep, a Titkos Vágyak Ünnepe, a Nagy Hangosbemondó Ünnep. Ez utóbbi Parti Nagy Lajos í/w.sYirjának hangosbemondó jelenetével dialogizálva azt példázza, hogy az igazán életbevágó dolgok a tavaszi kosztüm megvásárlásának dilemmája, a minyonok ízesítése vagy a texasi kaktusz kivirágzása. Nem a mögöttes tartalom, a járulékos jelentés, az áthallások lesznek fontosak, hanem a kimondott szó maga, az éppen akkor és éppen ott megtörténő cselekvés. Kavicsvár lakói még a tudatosult fenyegetettségük ellenére is érzelgősek, szentimentalisták: boldogok. És van receptjük a boldogságra: „nem lehet folyton csak a veszélyre gondolni. Az embernek akkor is kell nevetnie, ha a szomszédjában szörnyeteg lakik." (246.)

Trapiti világa mesevilágként tételeződik, ugyanakkor teljes egészében szakít a mesei szerkezet proppi hagyományaival, helyette a krimi toposzait működteti. Nem a tradicionális sémák hiányoznak a könyvből, hanem az események megrázó, igazán katartikus ereje (bár a szerző a regényben három helyen is „katartikus" élményekről, versről, kijelentésről beszél). Trapiti kedves is, meg aranyos is, sze90