Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Fried István: A haldokló (halódó) európaiak
annyira „megfogalmazó", mint inkább) diktáló feleknek nem volt róluk információjuk, vagy azért, mivel semmiféle haszon nem származott abból, ha létükkel bármely fél számolt volna. Tanácstalanul, magukba fordulva, kitéve az immár nagyon közvetlenül érzékelhető sors szeszélyeinek már csak azért sem tudtak sorsuk kérdéseire megfelelő választ adni, mivel senki nem tette föl számukra ezeket a kérdéseket. Létezésük csak önmaguk számára volt fontos, meg néhány kutató nyelvész, etnográfus, gyűjtő helytörténész számára. Talán érdemes még az eddigieknél is alaposabban szemügyre venni Karl-Markus Gauss útleíró-esszéit (a műfaj megnevezésében ilyen „öszvér"-megoldásokat választottam, hiszen sem a patetikusabb minősítés, olyan, mint például Európa lelkiismeretének tetemre hívása, sem a hagyományosabb, az egykori műfaji kategóriákkal élő jellemzés, útleírás, esszé, népleírás és így tovább nem látszik számomra kielégítőnek), akár szorosabban az ő szövegéhez tapadva, helyenként beiktatva a magam szomorkásán ironikus kommentárjait. Annál is inkább, mivel ezek az írások egybeolvasandók azzal a szakirodalommal, amelyet bibliográfiai utalások címmel a szerző függelékként megad, és amely a kérdés tudományosabb elemzésének háttéranyagát szolgáltatja, illetőleg azokat az antológiákat sorolja föl, amelyekből a bemutatott népcsoportok, emlékeik poézisa kiolvasható. Az aromunok világába, pontosabban a Macedónia területén élő aromunok közé repülőgépen érkezik Gauss, méghozzá Ljubljanából, egy sokáig szintén a történelem alatt élő és az újkori történelemben az első ízben a Napóleon megteremtette Illíriában nemzet-voltára eszmélő nép, a szlovének fővárosából; és feltehetőleg azzal a tanulsággal, miként képes egy függetlenségéhez jutott kis lélekszámú, de számottévő szellemi potenciállal rendelkező nép élni a látszat-függetlenségből szabadulva valódi szabadságával, miként lesz az európaiság szlovénné, méghozzá akképpen, hogy a szlovénség az európaiság egy fontos változatát jelenti. Gauss ugyanakkor a könyvek révén jut el az aromunokhoz, olvasmányait ellenőrizné „terepmunkával". A régi könyvek egy juhász- és kereskedőnépről meséltek, valamint „bri- gantikról" (Briganten), akik e kereskedők karavánjait Bizánctól Velencéig kísérték, és minden Bécsben kinyitott zsák (fekete)borsból megkapták a maguk adóját. Amikor Markus néhány éve az első ízben említette meg az aromunok népét, egy olyan cikkben, amely Európa nyelveivel foglalkozott, néhány olvasó jelentkezett nála ama gyanúval, hogy ő találta volna ki őket azzal a szándékkal, miszerint néhány tézisét hihetőbbé tegye, néhány erényt dicsérjen, olyanokat, amelyeket a jövő Európája követel majd tőlünk. Mivelhogy az európai nagymise jámbor vasárnapi szónokai azt igényelnék, lennénk a világra nyitott emberek, legyünk képesek saját nemzeti államunk határain túl is tekinteni, tegyük az egész kontinenst otthonunkká. Természetesen meglehetős rosszul állunk ezekkel az erényekkel (én a legszívesebben idézőjelbe tenném az erényt), másképpen nem prédikálnák. Hiszen mégiscsak itt volnának ezek az aromunok, akikre senki sem gondol(t), amikor az európai erényekről beszél(t) (a magam fogalmazásában inkább: szónokolt: erre felhatalmaz Gauss felkiáltójele mondata végén!). Senki nem ismerte őket, még az sem (főleg az sem?), aki az európai sokféleségre szokott esküdözgetni (gyakorítóvá én tettem az igét, amelyet Igének gondolnak az esküdözgetők), ezeket az aromunokat felejtették el tegnapelőtt is, mainapság is. Kitérőképpen: magam elsősorban a kitűnő bécsi kutató, Max-Demeter Peyfuss monográfiájából (Die Druckerei von Moschopolis, 1731-1769. Wien 1989.) értesültem az aromun- kérdésről, amely a különféle balkáni szövetségkötések/bomlások alkalmából nem mutatkozott problémának azok előtt, akik a maguk nyelvi-nemzeti tudatát, identitásának őrzését természetszerűleg a mások elé helyezték, s a maguk létének boldogságához szükségesnek hitték (és sokszor elérték) a mások boldogtalanságát. Gauss szerint (ezt olvasta ki a szakirodalomból, és erre a megállapításra jutott a helyszínen, beszélgetései, tapasztalatai során) az aromun Európa egyik legrégibb népe, bár senki 56
