Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Ócsai Éva: „száll a világ lepkeszárnyon“ (Weöres, a lélekvezető)

tafora a kövér tyúk, amely Ninont megilleti, húgát azonban nem. Egy másik példa a Katitzához keserűségemben című vers részlete: En szeretőmet patak partra vitted.,/ Engem irégi/elvén, lábárúi le-vetted,/ lókora répáját levesedbe tetted,/ S rám haragszol, ki ezt ellenem vetetted. (Weöres. 1972,31)

Nagy Adélomhoz címet viselő utolsó versében, a sánta mívessel létrejött Irigy előtt pedig a kert, a piros gyümölcsök hagyományosan erotikus metaforáit használja fel: Fussunk a bimbós kertbe, a fák közéj Szcdgi/iink tseresnyét, bor pirosat, chérie!/ Meg-bánnya még a sánta míves:/ Mért ltagi/a fűlve kohót, ha cl-ment! (Weöres. 1972, 98)

A kohó metaforája abba a képsorozatba illeszkedik, amely az üreges testeket nőként értelmezi. Ezzel szemben a férfit a hosszúkás tárgyak helyettesítik:48 Patak parttyán, Isti Pisti,/ Furulázz velem!/ Másik parttyán, Isti Pisti,/ Fekszem meztelen. (Weöres. 1972,11)

A vas pálya sorompó kitalálása című vers a nőkre és férfiakra utaló szimbólumokat nagy számban sorakoztatja fel. Mindezt apácák és szerzetesek vonatkozásában, a vasúti sorompó működésének mintájára mutatja be Psyché. (Weöres. 1972,116-117)

Az álomban a jobb általában a jogot, a bal pedig a bűnt helyettesíti. A kígyó a férfi, a száj, a fül vagy a szem pedig a nő helyett áll.49 Az Ifjú báró Vesseléni Miklóshoz című versben szintén felbukkan a bűnös bal oldal, amelyet a fül és a Pythón követ: Engedd jobb kezemet vas markodból, Mika lelkem,/ Tíz sorom emlékűi véle rovom neked,/ Zúzhatod addig a bal mantsom, s a hajam szimatolhatod,/ Am de fülembe ne nyalj: benne Pythón tsavarog. (Weöres. 1972, 4(1)

A nagy tekintélyű emberek rendszerint a szülőket helyettesítik. Ilyen például Goethe, akinek a műveltsége halálos terhet képvisel: Az öreg úr nagy Lyricus, nagy Epicus, nagy Dramalicus, nagy Philosophtis, nagi/ Anthropologus, nagy Botanicus, nag\/ Oeconomus, nag}/ nem tudom mi, akár eggy degeszre tömött almárium, a nnllyet mi-felénk a szegény viselős jánkák hasára buríttanak, hogy el-vetéllyenek. (Weöres. 1972, 60)

Goethéhez hasonlóan a másik apafigura, a cigány zenész Bihari János, Psyché mostohaapja szintén félelmet kelt, és végzetes veszedelmet sejtet. A megvadult lovak a rettegett apát helyettesítik a tudattalan álomban:50 Ha zenélt, Anyámmal, vagi/ c:ggy maga, az is ally félelmes vált, a Musica mint ha kardokat csattogtatna, vag\/ vágtató lovakkal el-tiporna, vagy ream törne s az ingem szaggatná. [...] én rettenetesen féltem tűle, mint bolond túl, vag\/ részegtűi, csak egg\/szer meg- düliűlne s agyon csapna. (Weöres. 1972,124)

A lépcső és a zongora billentyűzete a koituszt helyettesíti. A lépcsőhöz azért hasonlít a klaviatúra, mert abban is skála szerepel, ami olaszul lépcsőt jelent.51 Ezt megerősíti az is, hogy Psyché a zongora billentyűzetét egy „sötétlő medve fog-sorához" hasonlítja, a medve pedig több versében is a férfiakat jelenti: „Első igaz szerelmem/ losó, e barna medve,/ Hatalmas izmos alakja,/ Égő szem villogása,/ Ropogtató ölelése/ Almomban is kisérget." „A mord medve fog-sorába vágok:/ Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!/ Majd le nem rogi/, még a fája is nyög,/ A hogy móldva tánezot kalapálok,/ Maior s minor mind eggy-másba frettsen." (Weöres. 1972,28, 32-33)

A pszichoanalízis atyja szerint, a hegymászás ugyanazt jelenti, mint a lépcsőmászás: Odafigyeltünk a lépcsők, létrák álombéli előfordulásaira, és csakhamar megállapítottuk, hogy a lépcső (és mindaz, ami vele analóg) kétségtelenül coitusszimbólum. Az összehasonlítás alapját nem nehéz megállapítani: ritmikus fokozatokban, fokozódó légzési nehézséggel jut az ember a csúcsra, és onnan azután néhány gyors ugrással újra lejut. (Freud. 1996, 250) Amikor Psyché, Ungvárnémeti és barátai tévedésből, Berzsenyi helyett a test poétáját, Himfyt látják vendégül, a bőbeszédű költő beszámol a francia Caroline kisasszonyhoz fűződő, kizárólag baráti viszonyáról, majd egy közös kirándulásuk részletezésével az álomgondolat lelepleződik: egy reggelen, széf> tiszta időben, Carolinnal nekivágtunk a Szent Péter sziklájának. Igen meredek, omladékos volt, azért valahogyan fel jutottunk. A kapaszkodótúl én fújtattam, ő pihegett; láttunk is hol mi csillogást, a távolban-e, egymás szemében-e, annyi év után, ki tudja. (Weöres. 1972,166)

20