Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Ócsai Éva: „száll a világ lepkeszárnyon“ (Weöres, a lélekvezető)
Ungvárnémeti önmagáról mintázta Nárciszt, és benne éppannyira jelen van az anima, mint Psych eben az animus: Úgy is ellen-tét vala női testein/ S férfiú lelkem:/ Kívül édes légy simaság, de hévül/ Szikla görcsökben feszülő nehéz érez,/ Óriás műhely, verítékben ázó/ Szomjas örök tűz. (Weöres. 107-8) A Psyché confessioja című vers pedig bemutatja, hogy a lélek és a szerelem látszólagos Mássága mögött az Egység rejlik, mivel a Lélek Psychét, a női princípiumot, a Szerelem pedig Ámort, a férfi princípiumot jelöli, amelyek egymástól elválaszthatatlanok: Bolond Atyám hívott Psycltének,/ Ez harmadik kereszt-nevem./ Mindég Amor karjában égek,/ A Lélek és a Szerelem/ Külön nem válható sosem. (Weöres. 1972,81) Két férfi iránt táplál gyengéd érzéseket Psyché: Ungvárnémetihez szorosabban fűzi a lelke, Zedlitzhez pedig a teste, hiszen ő gyermekei apja. Mindkét férfi orvos, és bélyeget is visel a testén: az egyik vérbajos, a másik sántád6 Az azonosságok mellett a mitológiai nevük is összekapcsolja őket: a mitológia szerint a „sánta míves", Hephaestus-Zedlitz, Venus-Psyché férje leleplezi feleségét az orvostudományok, a harc és a vágyak tüzének istenével, Mars- Ungvárnémetivel. A két költő, Psyché és Ungvárnémeti Más, hiszen egyikük nő és költő, másikuk férfi és költő-orvos. De Azonosak is: mindketten verseket írnak, a retorika művészei, ezért a mindenség természetének megismerésén keresztül jutnak el a lélek természetének megsejtéséhez. Az orvosi mesterség, amelyet Ungvárnémetin kívül Psyché ura, Zedlitz is űz, szintén a természetet tárgyalja, de az a test természetét.17 Ok hárman az emberről megszerezhető tudást szimbolizálják, a tudomány és a művészet ugyanis egyaránt tudósíthat a psyché bármely területéről: az egyik a pontosság, a konkrétság és a valóságosság érzetét kelti, a másik hajlékonyabb, önkényesebb, elevenebb, és célja a szépség megmutatása.18 Más-más alakban, de minden lélek bejárja a kozmoszt, az egész égboltot. A tökéletes és sértetlen szárnyú fenn röpdös, a tolláit vesztő lélek azonban szilárd helyre zuhan, ott a földből testet ölt, s lesz belőle halandó élőlény.19 A Psychére visszaemlékező színésznő, és a történetíró is bemutatja a lélekben és testben egyaránt élt költőnőt: „Ki magadban hordozód rövid éltedben nemünk kimondott s csak rejtett és sejtett titkait, kinek lelke olly szabad volt, mint szárnyalló madáré s olly igen csak kalitban végezed." „Egész életében piszokban hentergett, különös módon mégsem tudott bepiszkolódni. Fénylett, mint a csillag." (Weöres. 1972, 243, 247) Ha egy lélek a földre hullik, nem szakad el végleg a világlélektől: az igazság rétjén létezik a lélek nemesebbik részéhez illő legelő, amely a lelket felfelé emelő szárnyat táplálja.20 Akkor egyesülhet ismét az istennel, ha kívül kerül önmagán, a valóság fölé emelkedve metafizikai síkra lép és önmagára ébred.21 Psyché visszaemlékezésében szerepel egy torony, ahol már hároméves kora előtt egy végtelenül rövid és hosszú pillanatban közel került Istenhez.22 Olyan élményben volt része, ami azóta is forrásként szolgál emlékei közt, azt felidézve az őseredetet tapasztalhatja meg: Am első emlékeim még régebbiek: Nagylányán, szegény Atyámnak várában másztam-fel a toronyba, rekkenő forró nyár vált, a magas ablakon ki-tekénték, a kert alanti fáira, kerengő madarakra, s eggyszerre hirtelen érezém, itt vagyok, valaki vagyok, eszmélkedck! lg\j ébredék ennen magamra, s az egész Világra, eggy kis leány a toronyban. Ennyi vala, talám csak semmi, de nékem az-olta is csudálatos. (Weöres. 1972,123) Ah jobb vala fenn a tornyon,/ Bimbó esztendeimnek/ Erinttetlen havában!/ Kékében, fcllegében/ Vi- songtak a kereplők,/ Keringtek a galambok,/ Miért hogy vélök eggyütt/ Akkoron el nem repültem! (Weöres. 1972, 86) A kontempláló Ungvárnémeti pedig saját céljait teljesen figyelmen kívül hagyja, amikor megszállja a fény, minden jó és üdvhozó szimbóluma:23 Ficzkó, még-is, ha versen munkált, nyughatatlansága elsímúla, még ambitioit is feledé. Ha tovább nem, azon időre. Hogy eggy metaphora, expressio, classicus megjelenés helyén való legyen, ezért még czéljait is áldozatúl vetette válna, meg is szépült, Nimbusban ragyogott, körötte az ég sziporkázott; azt hiszem, Szellem szállotta meg. (Weöres. 1972,132) A világosság 14
