Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Tandori Dezső: Weöres Sándor 90 éve
Nem, szó sincs róla, hogy háborúk, rendszerváltások sokat változtattak-rendí- tettek. volna a Le Journal költőjén, aki hettitákat és sirályokat egyképp paradigma- tikusan tudott átlátni és bemutatni. Aki a Lumumba-versében kapkodta el, sajnos, csupán, a gyarmatosítás kérdését. (Lásd legújabb korunkat.) Tehát, aki a bölcsőben is bölcs volt (brr, bocsánat e lopott olcsó-kifejezésért), akit sokan úgy néztek, mint zseniális örökgyermeket, és elégedetten gusztálták öregedés-verseit (például prózaíró mester-barátom, M.), hogy „végre a Sanyika is... komolyan veszi... megrendült és megrendítő". Kb. De ezek felületi nézetek. Nem maradt ezüstkor-költő. Természetes, hogy nagy közönségsikere volt bűvölő-bájoló, mély, mindent kifejezni tudó (?) lírájának. Az írótársak meg nem arra vannak, hogy a versenytársat (mert mégis!) maximuma szerint értékeljék. Azaz kitaláltak egy olyan weöresi maximumot, amely épp Weöresre nem volt elsődlegesen jellemző; s nem „főleg". Nem fogok én ennélfogva hosszasabb elmélkedésbe, műelemzésekbe bocsátkozni századunk talán Abszolút Költőjének dolgával kapcsolatosan, nem fejtegetem, mennyiben összzsánerköltő mégis, amiképpen Füst Milán nem az, hanem tragikusan kozmikus, még ha nem oly „érdekes", emberközeli is, mint Weöres, még ha Kosztolányi vagy Szép Ernő vagy Babits a maga sorsának foglya volt is, s nem is tudom, mit mondjak itt a „persze" s mit a „mindazonáltal" jegyében. Weöres, bármennyire lenyűgözött is minket, nem volt emberközeli művész. Abszolútumközeli volt. (Füst Milán létezés- és világtragikumközeli; prófétikus- sága lehet távolító elem sokakriak, valamint úgynevezett monotóniája.) Természetes, Karinthy Frigyest mint költőt folyton elfelejtjük, Radnótit magam mindig tragikus-zsánerek költőjének tartottam (ne keverjük bele az emberi sorsot legalább egyetlen értékelésrétegbe, oda ne), és kifutottunk jelesekből. Szabó Lőrinc- hez végképp semmi köze. Weörest mindenki beilleszti a 20. század nagy magyar poétáinak sorába, csak nem tudja, „hová tegye". Egészében magam sem tudom. Nem érdekes, hány költeményt rázott ki a kisujjából, a könnyű kezéből. Sok száz (!!) egészen nagy versével kapcsolatban vannak olyan kérdéseim, hogy: mi volt neki akkor a legfontosabb? az öt legfontosabb dolog? Valahogy olyan alapon, mint hogy (csak magamról beszélhetek, messze másfelé tartó költő-utód, hajdani távoli-weöresi-tanonc, az ő erényeit meg sem közelítő, mondom, más dolgokkal bajlódó hatvanöt éves, tehát azért nem gyerek már), igen, mint ahogy nekem az egészségem, a Totyi madaram (épp), a munkához való nyugalmam, a magányom és függetlenségem (relatív), a medvék és a velük-általuk játszott liga (mint világ- rendszer). De már mosolygok az irodalmi siker kérdésein, közönnyel veszem a hatalmak packázásait, a világ nekem végképp nem, itthon sem tetsző, nekem túl sok jót nem Ígérő állagát. Ja, mondom, és akkor fontos nekem az a jó pár hely, ahol publikálhatok. Azok az emberek, akik ott szerkesztők, főszerkesztők, fiatal tudósjelöltek etc. Igen sok műfordítás-szakmai munkatársam, megbízóm etc. fontos. Jó. (Átmeneti fontosságok is vannak. De ezeket ne írjuk ide úgy, mint amikor elemi iskolai matekórán örültünk, hogy összeírni jönnek, mik legkedvesebb könyveink, és az ember beírta Verne Gyula, Móra Ferenc mellé, hogy Patinyáné L. Lenke: Buci batyuja, Krumek Aladár: Bocsáss meg, Miródiás v. más hasonló olvasmányait.) 8
