Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Tandori Dezső: Weöres Sándor 90 éve
mezve (eléggé evidens nála), a keletiességet, s a történelmet, a politikát stb. mindmind tárgykörei közé számíthatjuk. Mindegyik körről felülmúlhatatlan jelzései vannak. Gyermekversein kívül még tíz kategóriában illene őt betéve idézni éjfélkor, forró délben. Most ez az eredményesség milyen összképet ad? A mérleg kérdése: min kell mérnünk a költői értéket? Annyi bizonyos, hogy Weöres ezekben a vélt értékrendekbe alaposan belezavar. Nem kedvelni őt - lehet. El nem ismerni - mint sokan Szép Ernővel, Berdá- val, urambocsá Tóth Árpáddal, Illyéssel teszik - nem. Az képtelenség. Ha valaki a költészetből csak a legfelszínesebb jegyeket hajhássza, hát az is - és főleg az? - elsöprő, elsodró, betemető tündér-bőséggel lel anyagot, találja meg számítását. De mennyire fontosak a költészet tündér elemei? Nincs ára vajon a megjelenítésbeli minden tudásnak? Ily módon egész Weöres-dolgozatom kérdések sora lehetne. Megfogadtam azonban, hogy idézetek halmával sem állok elő, sőt, egyetlen szó szerinti idézettel sem, hiszen valami módon a magam Weöresét - utalások szintjéig - betéve tudom, mint a műlesikló a tréning után a kitűzdelt pályát. írtam egyszer egy alpesi-sízős verset Weöresnek, írtam egy verset, mely az ő egyik költeményét betűről betűre tartalmazta az eredeti fordított sorrendjében, hátulról tehát (észre nem vett posztmodernségei ellenére bőven elhanyagolt A mennyezet és a padló című kötetemben, elhanyagoltságom alapkövébe vésve hát)... mennyi logika. Hát és tehát. Lehetett később érkező költő Weöresnek logikus „kapcsolata"? Ezt nem hinném. Sem a vágy tárgya nem lehet a Weöres-féle költészet, sem pedig - elismétlem - az elutasításé. Akik (tanárnőm; egy jeles esztéta) csak tőlem is megkérdezték: „meg tetszene mondani, mire jó ez a költészet?", nyilván nem voltak egyedül. A baj csak az, hogy ha elképzeljük azt az ideáltípust, aki Weöres életművét megugatja - s ez még mindig jobb, mint a pl. színházi hajbókolok -, és ahogy ráébredek a művek nagyságára, mellesleg a nagyság szót W.S. mester áthúzva adta egyik verse címének, tehát ráébred ez az ideáltípus, aztán onnét mindenben a legnagyobbnak tartja poétánkat, hát ez sem valami boldogító fejlemény. Kevés, lényegtelennek tekinthető példa akad csak erre, hagyjuk is. Weöres afféle „ezüstkor"-világból jött elő abszolútumával. Végső soron, na persze, Illés Endre, az általam novelláinak töredékeiért csodált Ottlik, Vas István, a Halász Gábor-féle esszéista csapat, Jékely, az épp akkoriban egyetlen szóló remekművét író Kálnoky etc. - mind-mind az ezüstkorból érkeztek. Nem arany ka- ráttal mérhető, amit alkottak akkoriban. József Attila, a kései Kosztolányi (kicsit őt megkérdőjelezem a legnagyobb kései verseiben; túl sok ott a nagyúri, az uralkodás, a bál stb.), kétségbevonhatatlanul a különös hírmondóvá alakuló (és nem a Jónás-) Babits mellett. Szép Ernőnek volt annyi életzsenialitása, hogy a poézissel, mihelyt gyengülni érezte erejét, mihelyt a legnagyobb Eliot-versekkel, Kafkával egyidőben megalkotta legnagyobb költeményeit, kisprózái darabjait, felhagyott az érdemi írással. (Színdarabokhoz, történelmi visszavillantásokhoz nem értek.) Tehát Weöres, minden messze-alapvető-rajtsebességével, azonnali ráérzéseivel, kőbékáival és hideg-van-érzékeléseivel, csudásan hajlékony lényével, e lény azonnali poétái megjelenítésével (ennek határtalan képességével) ezüstkori költő maradt volna, ha... 7
