Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Tandori Dezső: Weöres Sándor 90 éve
Tandori Dezső Weöres Sándor 90 éve így. Ha van magyar költő, akinek pályáját a bölcsőtől kell számítanunk - bár Illyés ezt Petőfiről is írta, ám ott inkább történelmi, közérvényű kategóriában értendő a dolog -, A hallgatás tornya alkotójáról mondható el ez. Felad így bizonyos rejtvényt is nekünk, akik Weöres Sándorhoz képest valamennyien közönséges halandók vagyunk, még az oly tündökletes-fiatalon zseniálisat alkotó Jékely Zoltán is, nem szólván a később érő többiekről. Mármost, mielőtt munkához látnánk, muszáj megjegyezni: Weöresről csak afféle alapvető megállapításokat szabad tenni manapság; mert hiába, hogy a nemrég eltávozottak sorsát jellemző viszonylagos némaság övezi művet, mégsem tagadható, hogy ha Kosztolányi-József- Szép-Pilinszky-Babits, ha Adyval, meg...nem is tudom, ide nincs más tartalék, variált névsort adunk költészeti 20. századunkra, magyar nyelven író költők dolgában egyszersmind (lefordíthatatlanként bár) világirodalmi több-mint-kuriózum- ként, elemi erejű földkitörésként azonnal beleszól Weöres valaki-ügye-véd-szaval által. Tehát nehéz. Anélkül, hogy az 1956-ban oly csodás illatozással (papírja sem volt átlagos, a betűk, színe, a rajzok a versek közt stb.) asztalunkra került „Torony" prioritását állítanánk, netán az öregedés-versekét, esetleg a Salve Regina-szerű felülmúlhatatlan zsánermuvekét, vagy a bizarr, idegen-honi, képzelt-honi bűvöletekét, a köznapi, a keleties stb. szellemiségű holtbizonyosan-célba-érő kalandokét, mindezeket tehát szempontként félretolva egyelőre, azt kell megkérdeznünk: van-e, amiben Weöres lényegi módon meghaladja a ma már gyengébb verseivel is létköltészeti abszolú- tum-lelőnek elismert József Attilát; a poézis kétes elemeiből is azonnal ember-szó- lító, romantikus vadságaiban, modoraival is egyetemes Kosztolányit...s nem is folytatom. Szép Ernőt nekem máig nem hiszik el, és Pilinszky csak a tragikum „mezején" alkotott utolérhetetlenül nagyot. Jékely marad ki elsőül a sorból, s nálam, persze, azért csak Ady nyomban utána. Akkor most Weöresnek utol kellene érnie a végérvényes, a hűvös, örökkévaló dolgokkal küzdő, de a munkát nem feledő (ma antikapitalizmusával külön aktuális, de ezt hagyjuk) Józsefet? Bensőséges világunkat fel nem borítva, mégis ízig megkérdőjelezve Kosztolányival lehetne fölvennie a „versenyt"? (A verseny csak hasonlat. Érzékeltetésre használt segédegyenes.) Mit adott Weöres, amit más nem, és mennyit ér ez a (miféle?) mérlegen? Ez nagy kérdés. Weöres tulajdonképpen mindent megad, a szerelemig (nála nagy szó!) menően, a hazafiságig (nála nagy szó!) elérőén, a magyar tájat jelle6
