Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Dobozi Eszter: „…a világ is megvonja magát tőled”
zött kutat.) A szenvedély a leányt végzetes útra viszi. Elvegyül és feloldódik a farsangi forgatagban. Egyedül a „lúdnyakasztás"-nak nevezett véres szórakozás és az így felajzott tömeg riasztja. Ekkor a csend utáni vágyakozásában kerül az ifjú oldalán a város határán kívüli világba. A kerteken, szőlőkön túl az erdő mélyére. Egy javasasszony romos, nyirkos hajlékába. Ahol szinte kihívja maga ellen a sorsot. Naivságában, érzelmeitől hajtva löki magát a férfi karjaiba. S felkészületlenül éri annak lekezelő viselkedése, hűvössége. Megalázó helyzetéből ocsúdva nehezen tudja értelmezni érzéketlenségét. Csak most fedezi fel, hogy imádottjának finom, kecses keze nem a gyöngédségre való készség és előkelőség jele, hanem a gyávaságé és a kegyetlenségé. Ennek az útnak megfelelője Orsolya tizenegynehány évvel későbbi elkóborlása Öden- burg városából. Először csak a gesztenyésig merészkedik. Aztán felfedezve a kerten túl a sövény egy nyiladékát, egyre messzebb távolodik otthonától. Elveszítvén tájékozódó képességét, tölgyeseken, tisztásokon, emelkedőkön és lejtőkön át jut a nyirkos füves rétre, ahol a mérges kígyóval találkozik. Az elveszettségből egy ismeretlen asszony menti ki, aki éppen arra jár, ahol a tévelygő Orsolya keresi a hazafelé vezető utat az este homályában. A grófné ő, akivel különös - majdhogynem feltárulkozásig őszinte - beszélgetésbe elegyedik. S aki otthonában beavatja őt - a kor nagy találmányát, a távcsövet birtokolván - a csillagos égbolt látványába. Nem sokkal e jelenet előtt hangzik el Orsolya szájából: „.. .csakhogy én a természet szépségét, nem is tudom, miért, valahogyan mindig is kegyetlennek éreztem, vagy legalább is szívtelennek, olyasvalaminek, mint a Mcluzina tündér, e félig asszony, félig hal vízitündér a mesében, kit a halász házába édesget s ott mint feleségével él vele, mígnem egy napon őt is, közös gyermekeiket is búcsú nélkül faképnél hagyva a tündér visszatér vízi birodalmába, s attól fogva csak holdas éjszakákon látják, amint a haját fésüli s énekelget." Orsolya ettől fogva sokáig áhítja az újabb találkozást, a grófné barátságát, mígnem másoktól tudja meg, a grófné „időről időre, különösebb ok s magyarázat nélkül, fölkap s elejt embereket, ahogyan azt melankóliára hajló kedélyének pillanatnyi szeszélye diktálja". Vannak egyéb párhuzamos történések is a műben. Az anya szerencsétlensége például megismétlődik leánya sorsában. Mindketten törvénytelen gyermeket szülnek. Rejtélyes az anya halála is, az apa eltűnése is Orsolya életéből. Orsolyának a neve is ismétlődik mostohája nevében. Helyzetük ellentétes ugyan, de ki is egészítik egymást, ily módon kerülhet Orsolya mostohája szerepébe. Ugyancsak a szerepéletet szenvedi a fiatal Niki, majd Orsolya, aki - menekülvén a megesett leány helyzetéből - maga is szerepjátszásra kényszerül a világ előtt. Egy leány, a megbecstelenített Erzsébet a törvény előtt felel botlásáért s a gyermekgyilkosságért. Bűnhődését mintha Orsolya bűnei miatt is el kellene szenvednie. Mint a helyettes áldozatnak az áldozatnak szánt mártíromságot. A leggyakrabban ismétlődő motívum azonban az álom. (S bizonyára nem véletlen, hogy az álom. Rakovszky regényében ugyanis nincsenek véletlenek. Minden mozzanatnak megvan - a helyi értékén túl - a regényvilág egésze szempontjából is a külön értelme. Mint ahogyan nem véletlen a szereplők névválasztása sem. Nem lehet nem észrevenni például Ursula/Orsolya érzésvilága, világidegensége, a varkocsos, tisztátalan, bűzös, durva katonanépségtől való viszolygása és a házasságtól, férfiaktól óvakodó Szent Orsolya közötti párhuzamot. Szent Orsolyát és kíséretét, all 000 szüzet - Rómából Kölnbe tartván - hunok támadják meg, és rendeznek közöttük vérfürdőt. Orsolya ekkor még megmenekül, ám amikor a hun fejedelem házassági ajánlatára nemmel válaszol, nyilától kell mártírhalált halnia. De a kicsiny Sebestyénnek - Orsolya első, törvénytelen gyermekének - áldozat voltát is megerősíti névazonossága a szintén nyilakkal átlőtt testű keresztény mártír, Szent Sebestyénnel.) Az álom uralja a szereplők tudatvilágát. Nem csak úgy, hogy Orsolyának gyakran a múlt, az ismeretlen múlt kísért álmaiban. S nem csak úgy, hogy jövőbeli események, vágyak először álom formájában jelennek meg számára. (Orsolyához hasonlóan az apának is jelentőséggel bírnak álmai.) Orsolyának vannak megbocsáthatatlan, saját maga számára feldolgozhatatlan álmai is. (Hosszú álmatlanság után, mikor végre elszenderül, hal meg első kicsi gyermeke.) A 107
