Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Kolozsi Orsolya: Minden lehetséges (Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd)

tek, és mintha csupán a véletlen alakítaná a történet menetét, a különböző elemek sorrendjét. A különböző események a befejezés szempontjából nem funkcionálisak, a szöveg nem teleologikus, nincs kijelölt célja, amerre tart, inkább csak keresi kimenetelét, ami azonban bármi lehet. Megmarad a szabadsága, minden egyes mondatnál megvan a lehetősége, hogy másfelé vegye az irányt, nincs hangsúlyos rész, minden részlet egyformán fontos lehet, s az ebből adódó szabadságot a befejezés sem szűnteti meg. Ezt a narratív sajátosságot érdemes közelebbről szemügyre venni. Bár Peter Brooks Freud alapján az elbeszélői narratíva egy lehetséges modelljét igyekszik felállítani, s tanulmányának7 fő kérdése az ismétlés szerepe, a történet kezdetéről és befejezéséről alkotott elképzelései talán mégsem lesznek tanulság nélküliek. Brooks véleménye szerint az elbeszélés fő alakzata a metonímia, a szintagmatikus kapcsolatban jelentkező szomszédosság trópusa, ennek következtében az elbeszélés bármiféle interpretációja időt vesz igénybe. A befogadó az olvasás során mindvégig jelentést keres, s különös vágy hajtja az elbeszélés végéig, ahol, reményei szerint, a befejezés majd világosságot teremt, rávilágít az addig kétségesnek tűnő összefüggésekre, felismerést hoz, mely visszavetül a kezdetre, és így találja meg minden a helyét, a befejezés értelmében végül minden jelölő jelentésre talál. Voltaképpen ennél a megérkezésnél veszítené el szabadságát az elemzett szöveg is, hiszen minden egysége, mely korábban csupán potencialitásként szerepelt, fix jelentéshez juthatna. Véleményem szerint azonban ehhez a megnyugváshoz, rögzítéshez nem segít hozzá az utolsó kép, így a befejezés nyitva marad. A címre utal vissza, de semmiféle segítséget nem ad, legfeljebb bizonyossá teszi az olvasó számára a tökéletes bizonytalanságot.

S hogy miről is szól ez a különös című, és hasonlóképpen különös befejezésű regény? Két férfiról: egy fiatalabbről és egy idősebbről. (A szereplők egymáshoz való viszonya mögött éppen ezért felsejlik az apa-fiú, vagy még inkább a mester és tanítvány kapcsolat irodalomtörténeti toposza, a hozzá társított különféle asszociációkkal, magyarázatokkal együtt, még akkor is, ha ez a viszony jelen esetben egy jóval játékosabb, egyenrangúnak tűnő kapcsolat.). Nagyon röviden tehát: a szöveg kettejük történetét meséli el. Persze tévedés azt állítani, hogy történetük elmesélődik, hiszen az elmesélés fogalma implikál egy kezdetet és egy befejezést, így egy lezárt, önmagában teljes egészet, és főként valami értelmet, csattanót, tanulságot, ami miatt elmesélődött. Ezzel szemben a Két kézzel búcsúzik a leopárd szövegvilága csak bekapcsolja a befogadót egy folyamatba, egy véletlenszerűen kiválasztott ponton, aztán a következő pillanatban kiemeli egy másikon. Elmesélés helyett ezért inkább mesélésről beszélhetünk. Ez a sajátosság természetesen nem zárja ki, hogy a szöveg által létrehozott lehetséges világ szereplői, viszonyai kapcsán a legkülönfélébb értelmezések szülessenek meg.

Megalapozottnak tartok egy olyan értelmezést, mely a regény által szöveg szinten is tematizált kételkedést, kétkedést, a bizonyosság lehetetlenségét veszi közelebbről szemügyre. Bár az értelmezés nem módosítja a korábbi megállapítást, miszerint a regény egy „olvasható" szöveg, melynek befogadása nem feltétlenül igényli a befogadó konstruktív részvételét az olvasás során, mégis rámutat arra, hogy a fenti problematika (a kételkedés kérdésköre) a szövegben nem csak tematikusán, de néhol szerkezeti szinten is megjelenik. A következőkben a szöveg azon részeit, elemeit veszem sorra, melyek egy ilyen szempontú értelmezést erősíthetnek, illetve alátámaszthatnak.

Már a legelső oldalon megismerhetjük a szereplők foglalkozását, mely mintegy állandó jelzőként csatlakozik nevükhöz, és szinte azzal egyenértékű jelölőjükké válik: Kremkus, a műfordító, és Doktor Touswoos, a teherfuvarozó. Az elbizonytalanítást, a bármikor bekövetkezhető változást, a fix pontok hiányát, a megérkezés lehetetlenségét ezek a hivatások is szimbolizálják. Kremkus számára a műfordítás „(. ..)nz egyetlen olyan munka, amellyel örökösen ébren tarthatta kételkedését, hiszen munkája, amiként a műfordítás természete megadja, sohasem sikerülhetett tökéletesre f...)"s. Doktor Touswoos pedig „(...jfurgonjával szeli a várost, mozdíthatatlannak vélt bútorokat és változtathatatlannak hitt élettereket szállít (...)".9 Doktor Touswoos dominópartnerei, ha másik oldalról is, de szintén ezt a problémát tematizálják: az atléta, aki számára a cél elérése az elsődleges, és a mesterdetektív, aki a legelképesztőbb módokon keresi az összefüggéseket, az okokat, egy-egy cselekmény motivációit. Ezen szereplők könnyen olvashatók a célelvűség metaforáiként.

Az elbeszélői technikának is fontos tényezője a bizonytalanság. Bár a történet mindvégig áttekinthető, a nézőpontok folyamatosan változnak, hol Kremkus, hol Doktor Touswoos egyes szám első személyű narrációját olvassuk, hol a Kremkussal levelezést folytató narrátor egyes szám harmadik személyű megszólalásait. Jellemzőek a többszörös áttételek is (mely technika erősen emlékeztet Péterfy Gergely A tűzoltóparancsnok szomorúsága"1 című regényében használtra): „(...jigyál még, töltök, mondta Kremkus az este, gondolta a gözpárában (.u.

121