Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje

volt. Mint ma. Ez a könyv hiányzik a kortársi könyvespolcról" (Napló 1957-1968: 288-289. - az első kiemelés Máraitól, a második tőlünk!). A két szerző feljegyzéseiben - kivált A napok hordalékában - oly sűrűn s oly terjedelemben térnek vissza a terror, a háborúk, a törzsi- nemzeti-vallási (etc.) villongások iszonytató, véres hírei, hogy lapszámokat megadnunk teljességgel fölösleges. Az ember szörnyeteg - derül ki megannyiszor e részletekből, bestiális, önző, a különbözést nem tűrő, mértéktelenül fölfuvalkodott s mérhetetlenül ostoba lény, ki készen áll akár az emberiség kipusztítására is. Könyörtelen harc, gátlástalan agresszió mindenütt, s Déry szerint nem csupán a „homo homini lupus" tételének igazával kell számolni, hiszen a harc, az erőszak egyetemes: a háború az élővilág egészében zajlik. A „hordalékok" számos szakasza arról tanúskodik, hogy szerzőjüktől nem idegen a „bellum omnium contra omnes" (368.) Thomas Hobbes-i elve, illetőleg Darwin több teorémája (26.), légióként a „struggle for life" tézise. Déry létlátomása az egyetemleges harc képét vetíti elénk: örökös háború dúl a természetben, az élővilág minden színterén, növény és növény, növény és állat, állat és állat, ember és növény, ember és állat, ember és ember közt. Minden szereplő ellensége a másiknak, minden szereplő a maga fajtájának szaporítására és a másiknak a kiirtásán munkálkodik, s mindenik - valamely rejtélyes céllal - a végtelenbe tör (76-77., 124-130., 215., 234-237., 286., 368-372., 421^23., 484-488., 490-499., 508-509., 636. stb.). „Darwin tételei azon a feltevésen alapulnak, hogy az ember közbejötté nélkül a természetben a biológiai kiválasztódás folytán tűrhető egyensúly jött volna létre. Az ember megzavarta az erőknek ezt a szabad játékát, s félő, hogy ma már a saját egyensúlyát is felborítja" - summáz Déry (26.). Márai - noha úgyszintén tudomása van az állatvilágban dúló agresszióról (Napló 1968-1975: 54.) - nem vázol föl ily totális víziót, nem abszolutizálja a struggle for life-ot. Őt csak az ember, a gyilkolásra, erőszakra, kegyetlenségre rendelt lény foglalkoztatja - illetőleg a tömegember világméretű elúrhodása. Beszédes különbség: Déry egyszer sem hozza szóba ezt a veszedelmet, Márai unos-unta- lan ezzel viaskodik, keserűen regisztrálván, hogy az öntörvényű személyiség kiveszőben van a világból, s mindent ellep az arctalan tucatlények inváziója (

Napló 1958-1967: 49., 50., 79. etc.; Napló 1968-1975: 34., 108., 253. stb.). A statisztikai átlag, a „horda" tolakodott a valódi Egyéniségek helyébe, s Márait a konzumcivilizáció ellen zendülő fiatalokban, a hippikben, a beat-generáció tagjaiban is a tömeges egyformaság, a csordaszellem bőszíti (Napló 1958-1967: 69., 71-72., 119., 272., 296-297.; Napló 1968-1975: 41., 171. etc.). így vagy úgy: a könyörtelen létharc gyilkos ösztönű szereplőjeként avagy a massza elemeként az ember ijesztő lény; semmi jót nem várhatni tőle.

S túl az eddigieken, mennyi megfelelés akad még a „hordalékok" és a diáriumok szemléletében és konzekvenciáiban! Csupán a legfontosabb s legtanulságosabb kapcsolódások sietős fölsorolására szorítkozunk. A szerzők életkorából következik, hogy sűrűn visszavisszatérnek az öregedés, az öregség, a közelgő elmúlás nyugtalanító kérdésköréhez. A téma azonos, a megközelítés viszont - a műfaji és az alkati különbség okán - más és más: Déry érzelmesebb, önironikusabb, kifejtőbb, Márai tárgyilagosabb, ridegebb, szófukarabb. Mindketten úgy tartják: elveszítették a kapcsolatot hajdani, ifjonti önmagukkal, egyikük sem hiszi és érzi életének, személyiségének folytonosságát (373. - Napló 1958-1967: 203.; Napló 1968-1975: 278.). Annál inkább hiszik mindketten - s mily szép „rímpár" ez! -, hogy az öregségnek s a magánynak csak egyetlen ellenmérge akad: a (szellemi) munka, az alkotás (321-322., 458. - Napló 1968-1975: 78-79.). Művészi elképzeléseikben és eszményeikben, irodalmi ízlésükben, rokon- és ellenszenveikben úgyszintén közös vonásokra bukkanhatunk. Déry is, Márai is vallja, hogy a literatúra nem szimpla másolás, tükrözés, hanem újjáteremtés, látomás - új, fiktív valóság létrehozása (148-154., 258., 261., 288., 349-350. - Napló 1958-1967: 275., Napló 1976-1983: 11.). Mindketten hirdetik: nem a szerző írja a művet, hanem a mű írja önmagát (455-456. -Napló 1958-1967: 139., 223.), s mindketten hódolnak Stendhal és Marcel Proust géniusza előtt (bár Márai kritikával is illeti

85