Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 3. szám - Németh István: Levél-féle a Sárról meg a Kékről

meg se rendülnek. Tudom, kedves Anonymusom, ekkora kishitűséggel az utcára sem érdemes kitenni a lábamat, nemhogy könyörgő levelet írni Valakinek valakiért vagy valamiért. Amikor az imént kinéztem az ablakon és láttam a mentőkocsit, egy pillanatra részvét fogott el ama haldokló ember iránt. Aztán folytattam ezt a levelet. Mintha misem történt volna. Mintha nem is láttam volna a szomszédos ház előtt azt a szomorú jelenetet. Annyit határozottan leszögezhetek, hogy a heteken, hónapokon át tervezett levelet nem írtam meg az Elnöknek. És ha mégis megírtam és elküldtem volna? És ha mégis a keze ügyébe kerül? És ha épp az ragadta volna meg az Elnököt, hogy a levelet egy ismeretlen firkász, egy porszem írta, és ha épp egy ilyen semmis levél hatására rádöbben: igaza lehet annak a vidéki atyafinak? Mármint abban, hogy az egyetlen esélyünket az élet folytatásához, a földgolyót, semmiért, talán még a Mennyek Országáért se volna szabad föláldoznunk. Sértett önérzetből, bosszúból kiváltképp nem.

Miután letettem ebbéli szándékomról, hogy az Elnökhöz forduljak, azt kezdtem latolgatni, megkeresem soraimmal a Szentatyát, az Úr földi helytartóját. Napjában bizonyára rengeteg hívőtől és hitetlentől kap levelet, annyit, amennyit titkárai nem hogy elolvasni, de rendszerezni se érkeznek. Hiszen sokan úgy érzik, hogy levelükkel egyenesen magához a Mennyei Atyához fordulnak kérésükkel, javaslatukkal, észrevételükkel, netán átko- zódásukkal. Jómagam abbéli tartós sérelmemet és aggodalmamat szerettem volna alázatos módon kifejteni Előtte, mind ez ideig mért nem hallgatta meg egy kicsiny népcsoport imáját és könyörgését azért, hogy eme népcsoport a saját templomában, az édes anyanyelvén hallgathassa Isten igéit, vagy ha ezt meghallgatta a Szentatya, mért nem „hatott oda", hogy ez így is legyen, hiszen nagy az ő hatalma és befolyása a földön, ennyit igazán megtehetne szegény híveiért, hiszen az ő urának tetsző cselekedetet vinne végbe ezáltal, elhagyatottakon, árvákon segítene a Teremtőhöz való törekvésükben. A csángó magyarok könyörgése, mert róluk van szó, úgy látszik mégse jut el a Szentatya füléig, ne vegye Őszentsége istenkáromlásnak, ha azt merészelem gondolni, hogy talán a szívéig sem. Vagy egyszerűen nem jut rá ideje, hogy egy kicsiny bukovinai népcsoport „kicsiny" ügyével foglalkozzék. Mert emellett annyi bűn és baj gyötri még a világot. Mindegyiket nem lehet orvosolni. Hiszen a felgyülemlett bűnök és bajok orvoslására maguk a világ fölkent urai, diplomatái, államférfiai összefogva se képesek, lásd a hatalmasok között a leghatalmasabbat, az Elnököt. A Szentatyához való könyörgésemről akkor tettem le, amikor a diplomaták jutottak eszembe, a diplomaták, akik oly sok bajt és kárhozatot hoztak ránk, porszemekre, akik porszem-létünk ellenére talán leginkább féltjük a lábunk alatt a talajt, azt a talpalatnyit, amely e hatalmas földi térségekből nekünk jutott.

És ha már újfent a kishitűség akaratlankasztő érzése uralkodott el rajtam, s a levelet a Szentatyához se írtam meg, mondd, kedves Anonymusom, kihez forduljak, hogy eleget tegyek a Forrás szíves felkérésének, beszámolva a bennem és körülöttem történő dolgokról? Az elérhetetlen magasságból és az elérhetetlen méltóságoktól ereszkedjek inkább földközelbe s ott keressem meg levelemmel azt a személyt, aki kész meghallgatni? Erre csakugyan a levél, a levélforma lenne a legalkalmasabb, mert ha valakit ismerőseim, barátaim, szeretteim közül levélben „szólítok" meg, néminemű reményem van arra, hogy meg is „hallgatnak", illetve hogy elolvassák a levelemet. Mert az élő szóban való meghallgatás ideje mintha lejárófélben lenne. Mintha fogytán volna a türelmünk, a velünk „bőrközeiben" lévők meghallgatására. Még ha úgy is teszünk, mintha reájuk figyelnénk, a figyelmünk valójában messze elkalandozik attól, amit hallunk, nem érdekel a beszélgetőtársunk „meséje", unjuk, még ha először halljuk is azt, amit mond. Nem tudom, a gyóntató pap csakugyan odafigyel-e bűneink felsorolására? Pedig ha még ő se, s ha erre rásejdítünk, menthetetlenül elveszítjük egymást. Elveszítjük, ha arra a végzetes pontra jutunk, hogy nincs többé szükségünk egymásra, ha csak a magunk bajával, a magunk gondolataival vagyunk elfoglalva, s ezeken túl minden közömbössé válik számunkra. Miután a szóban forgó szerkesz53