Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Nagy Gábor: „Két part között” (Mezey Katalin: Párbeszéd)
Egy sikertelen emberi kapcsolat hihetetlenül tömör összefoglalója a Búcsú című vers: „Nem ami fáj most: ne a búcsút, / bocsásd meg nekem a kezdetet, // hogy elfogadtam ajándékodat, / noha tudtam, rossz címre érkezett." S egy másfajta, kamasz és felnőtt közötti szoros kapcsolat tanúbizonysága, szintén a múltba visszarévedő tónusban, a Koszta Rozália. Hogy a költő számára itt is a lelki együvétartozás a fontos, nyilvánvaló a második versszak igei metaforájából: „Elmennék Hozzád újra, mint rég, / kilevegőztetni a lelkem et". A kötet középső ciklusa - Asztalfiók-líra - a hetvenes-nyolcvanas években született, a cenzúra miatt asztalfiókban maradt, többségükben a Kilencek antológiája, az Elérhetetlen föld megjelenése után néhány évvel keletkezett verseket tartalmaz. Az akkori ellenséges, elhallgatással és elhallgattatással büntető irodalmi légkör néhány kemény, szikár sorban elevenedik meg: „(Nem írok. / Kártalanítom / jelenlétemért / az államot.)" - zárul az akkor még dmével is demonstráló vers, a Nem. A Hegyibeszéd a meg nem hallgatott művész keserű öniróniája: hamis prófétának állítja be önmagát a vers költői énje. A ciklus legjobb versei a nyolcvanas évekből valók. 1985-ös a talált-tárgy-szerű, a mindennapi korrupciót leleplező Hirdetés, s a rendszerváltozás hajnalán keletkezett a Magabiztos, győztes című vers, akinek bár megszólítottja ismeretlen marad, ráismerhetünk a kor legfőbb kisemmizettjére, a rendszerrel mindvégig szemben álló művész-értelmiségire. A Párbeszéd című kötetben azzal kap igazi hangsúlyt és jelentőséget az Asztalfiók-líra ciklus, hogy a kommunikáció különböző lehetőségei helyett a párbeszéd kudarcáról, a hallgatásba kényszerített művész helyzetéről ad számot. A könyv legmegrázóbb versei az Akár a rozsdás késeket ciklusban olvashatók. Anya-versek ezek, rejtett, belső intenzitásuk József Attila anya-verseit is fölidézik az olvasóban. Más poétika Mezey Kataliné, csendesebb, visszafogottabb, tárgyilagosabb a hangja, az érzelmek nem robbannak - s mégis: olyan erős áramuk van, hogy azonnal magukkal ragadják az olvasót. A versek kiinduló szituációja az egymásrautaltság: az egykor anyjára rászoruló, ellene lázadó gyermekből felnőtt, a „gyermekké" öregedett édesanyát ápoló Qátszunk anyámmal: / anyuka vagyok, / és ő a kisbabám") és saját gyermekeit - sőt unokáit - óvó anya lesz. Az anyaság élménye a látszópajtása voltam című nyitóvers költői kérdésének emblémájába zártan fogalmazódik meg: „Mért ölelnek ilyen riadtan, / mért bújnak hozzánk így a gyerekek?" Az Emlékek ingei - talán az egész könyv egyik legszebb darabja - az anya keserű ráismerését szorítja tárgyilagosnak álcázott sorok közé: az inget, melyet fia hord, ő vette még egykor az édesapjának. A felütés filozofikus távlatba helyezi a verset: „Emlékek ingei, ruhái, / még meddig látlak titeket, / meddig fáj - ha moslak, vasallak - / a nem múló emlékezet?" A második versszak tényszerűsége után a harmadikban az önvád szólal meg: apja boldogan nézegette az ajándékot, amit ő „fillérekért, leárazáskor" vett meg. S a zárlat a három generáció összekapcsolódása - egy régi, olcsó, mégis emlékeket őrző ruhadarabban: „És most a fiam hordja. Az apám / sosem látta az unokát. / Meghalt. Ingek, ruhák, emlékek, / miért élhettek léhán tovább?" Az édesanyához szóló versek csoportja zárja a ciklust: Játszunk anyámmal: Születésnapi labdarózsák: Akár a rozsdás késeket; Új este ez, mindenben új; A gyászeset; Ami tökéletes: hét halk, elégikus vers, központjukban az édesanya utolsó napjaival, halálával. A Születésnapi labdarózsák is a „megfordult szituáció" verse: a gyermek ápolja anyját, aki egykor azt vallotta: „ - Dögöljön meg az ember, / ha már valakire rászorul". A második versszak egy kis történetet elevenít fel: a kislány kiszökik betegágyából, s labdarózsát szed édesanyja születésnapjára. Ám anyja „Úgy szégyellte a ragaszkodást, / mint egy testi hibát." S „Összetörte a labdarózsacsokrot", „az ágy elé ledobta", haragudván, hogy a gyermek fölkelt betegágyából. A záró szakasz ezt az élményt kapcsolja vissza a jelenbe, nem haraggal a múltban történtekért, hanem megbocsátó szeretettel: „Odakint korán nyíló, / törékeny labdarózsa, / csokrát hiába szedném, / nincs, aki földredobja." Az Akár a rozsdás késeket a kiszolgáltatottság döbbenetes képeivel indul: „Műfogból, szemüvegből, / néhány régi ruhából / összetákolom / anyámat reggelente. / Csontváz lába közé / pelenkát simítok". E tárgyi- as képsorból bomlik ki kettejük kapcsolatának különössége: anyja egykor az „önállóság bajnoka" volt, lánya a szabadságé: „már kamaszfővel / elszöktem tőle, / nem akartama szigorában élni". A zárlat vonja le a múló idő kimérte tanulságot: „Akár a rozsdás késeket, / egymással köszörül / minket az isten." Az Új este ez, mindenben új az édesanya halála utáni létszituáció filozofikus és mégis bensőségesen személyes földolgozása. Az ideát és odaát közötti átjárást fürkészve talál rá egy különös tükör-hasonlatra: „Mint a tükör. Két oldalát // elválasztja az, ami látszik, / attól, ami a kép mögött van: / az egyik van és látható, / a másik van, és láthatatlan." Más szempontból közelíti meg az édesanya elvesztésének fájdalmát A gyászeset: a gyász, a gyászmunka súlyát méri össze az ilyenkor szokásos intéznivalók rideg tárgyszerűségével. S tanulság nincs, csupán a döbbenet a mindenkinek kijáró sors igazságtalansága felett: „Nem gon108
