Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Pozsvai Györgyi: Az anekdotikus hagyományok önironikus felülírása (Petelei István Árva Lotti című novellájáról)
csinyeli, lebecsmérli, gúnyolódik afölött: Ötvös Miska „le is ült asztalához - kaparni a papirost"63. Az elsődleges megnyilatkozó nemcsak beszél, elbeszél, hanem narrációs sémákat követ és kezd ki, valamint újra meg újra ráhangolódik valamely szokványos, így üresen csengő történetmondói modorra, ám egy-két mellékzönge erejéig parodizálja is azt. Sőt amikor kompilá- torként anekdotikus vagy komikus történetelőadást megerősítő frázisokat vesz át (az utóbbi változatra példa az „Egyszer az a hallatlan eset történt..." fordulat) kontextuálisan, valamint semleges intonációjához képest felemásan hangzanak azok; a konvencionális beszédmód ironikus utórezgései szüremkednek ki szavaiból. Máskor pedig, ugyancsak az elbeszélői kiszólás lehetőségével élve, és a fiktív olvasóval bizalmas viszonyban lévén, a tőle konvencionálisán elvárt, a befogadót értelmileg irányító közlés helyett önironikus lendülettel ismereteinek határoltságát ismeri el, vallja be annak: „S én nem tudom (örökös homály is marad e kérdésen): micsoda rejtekből bújt elő Árva Miska - a tény áll -, hogy..."64. Ez alkalommal a kompilátor-narrátor a zárójelesen nyomatékolt megjegyzéssel a mindentudói kibeszélés rek- vizitumát 'írja le' a prózapoétikai leltárból. A „Véghetetlenség"-hez fordulva meg (víg)eposzi kelléket, az invokációt húzza ki az inventáriumból,egyben travesztiaszerűen megdolgozza az elkoptatott klisét.Hiszen nem az eposz mindentudó dalnoka, ki a heroikus múltról zengi énekét, hanem a Szent Miklós utcai Ötvös család komikus történetét ismerteti; s e megnyilatkozással indítja, az előbb megvizsgálttal befejezi azt. Ezek szerint mint a kisforma mestere a nagyepikától készen kapható narrációs panelek közé foglalja a jelentéktelen, családi krónikát. És ő maga sem az istenek nyelvén szól, hanem az archi- és intertextuálisan elhasználódott prózanyelven, méghozzá kritikai mellékzöngékkel átjárva azt. Ezenkívül a kisepikái kelléktárból lélektanilag kifejezetten statikus vagy zsánerszerű, intertextuálisan meg 'szétírt', sablonos alakokat keres elő, akik alkalmasint architextuális prototípusokkal is rendelkeznek. S a lélektanilag bonyolult főhősnőhöz képest epizodikus vagy mellékes szerepkört jelöl ki számukra. Csakhogy mivel szövegközileg, főképpen az epigon- elbeszélők tollán hitvány utánzattá váltak e hősök, e novella narrátora valamennyinek a komikus torzképét alkotja meg, miközben innen-onnan vonásokat kölcsönöz nekik, s összekombinálja (például Dezső Balázsnál). Egyedi és eredeti karaktert egyik figura sem ölt, hiszen egyik-másik jellemzőjét, az ismétléselvet érvényesítve, csupán szövegközi szereplőtársától másolja le, és még ő is deformálja, úgy írja köréje a kompilátor. Eszerint szövege összebarkácsolásával, azaz hogy intertextuális összemásolásával párhuzamosan műfajpoétikai leltározást is végez. És miután a nagy- és a kisepikái kellékeket egy szintre hozza, az agyonhasználtakat az inventáriumból leírja, az anekdotikus-groteszk örökség kliséit, paneljeit, fabulátori fogásait is kikezdi, de átmenti, sőt a lélektaniság területén megújítja. A másolóalakról, részben szereplői duplikátumáról (halvány másolatáról) meg (ön)ironikus- komikus karikatúrát készít, elvégre annál az írásművészet a papiros kaparásában merül ki, és ő is csak szövegfabrikáló mester. Alternatív olvasatom szerint: mikor e Petelei-elbeszélés a főhősnő előéletét ismerteti, éspedig az Ötvös-család krónikájába ágyazva, valamint önnön fiktív genealógiájára reflektál (ironikusan viszonyul a „sors könyvéhez", úgy is mint 'nagy kódhoz', úgy is mint 'forgatókönyvhöz' és mint 'pretextusához', a profán próféciákat meg komikusán leminősíti), egyúttal saját egyenes ági felmenőit (a hősepika, a családtörténet sorozatosan reprodukálódó, értékét veszítő narrációs sémáit) is játékosan kritika alá vonja. Kiváltképpen a szóbeliségben gyökerező műforma, a novella elbeszélésmódját kezdi ki, méghozzá a világirodalomból a szkáz-hagyományt megújító Gogolnak A köpönyegét (amelyből ő is kibújt) fordítja ki és szá- lazza szét az intertextuálisan 'elnyűtt' állapotában. Mindent egybevéve, problématizálja a fabulátor fordulatos történetvezetését, előadásának tempóját, familiáris hanghordozását, a befogadóra gyakorolt poentírozó hatásmechanizmusait, digresszióit, metaleptikus fogásait, valamint az azokhoz igazodó recepciós beállítódást. Tehát felülvizsgálja a kis- és részben a 91
