Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (III. rész)

(Új tabuk) Egy tévészerelő meséli, hogy továbbra is tart az áftelepülés, a községből újra átköltöztek néhányan Magyarországra. A politikusaink okulhatnának ebből is. A közelmúltban még hangos szóval tiltakoztunk, a bűnös és elnyomó rendszert hibáztattuk, ma azonban hallgatunk. Mint ahogy annyi másról újabban nem esik szó, így például a kisebbségi jogok megszegéséről, a magyar tagozatok csökkenéséről. Vagy ha mégis szó esik, úgy beszélünk, mintha nem is lenne kormánya ennek az országnak, valamiféle elemi csapás ért volna bennünket. Egyszóval, a felelősség anonim. Vajon tabu-témák lettek ezek a fájó kérdések? Szerencsére Magyarországon észlelik a problémát és a Népszavában Kepecs Ferenc köntörfalazás nélkül beszél: „Viszont fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mit akarunk? Azt, hogy a határon túliak odaát maradjanak meg magyarnak, vagy azt, hogy áttelepüljenek hozzánk? Mert egy dolog bizonyos: azok közül, akik akárcsak egy darabig is itt tanultak vagy itt dolgoztak, sokan már soha többé nem térnek vissza." (2001. december h)

(Mintha nem lennék) Elhatároztam, hogy a közeljövőben bejárom azokat az újvidéki utcákat, s megtekintem azokat a házakat, amelyekben majdnem két évtizeden át albérlő voltam. Emlékezetem megpihenne, mint egy tétova ködfolt, amely engem is eltakar. Mintha nem is lennék.

(Az apák joga) Irodalmi estem volt Szenttamáson. Az első, amióta elkerültem onnan. Ülök a könyvtár nagytermében, volt osztálytársaim, régi barátaim, az utcabeliek színe előtt. Hogyan beszéljen, aki hazajött? Szabó Lőrinc verse jutott eszembe a tékozló fiú megtéréséről. A megtért fiú apja lába elé borul, aztán felállt, s megtapogatta az apja arcát. Úgy rémült meg benne a kétségbeesés, mint a „fenékig fagyott tenger vize". Megdöbbenten figyelte az apját, aki vak volt. „apám nem látta szenvedésemet,/ nem látta két kezem megkérgesedve,/ nem látta álmaim megférgesedve,/ nem látta, hogy lábam kínná dagadt,/ nem látta pokoli napjaimat,/ semmit sem látott belőlem". Fáj a történet, még akkor is, ha megvallom magamnak, hogy ez az apák sorsa és elvitathatatlan joga. És csak ők tudják, milyen reménytelenül hősies dolog ezzel a joggal élni.

(Szabad-e kufárkodnil) Fokozódik a nemzetközi helyzet, mondhatná Virág elvtárs a Tanúból, vagyis erősödik a háborús bűnösök kiadatására vonatkozó követelés. A szerbiai politikusok engedékenyebbeknek mutatkoznak. Nem lesz villanyáram, következésképpen a tegnapi gőg némileg alábbhagy. Mérlegelem a folytatást. Lehet, hogy kiadnak egyet-kettőt, aztán a Virág elvtársak megint alkudoznak. Szabad-e kufárkodni a háborús bűnökkel? A jelenlegi kufárkodás csak akkor szűnik meg, gondolom, ha beindul a bírósági pereknél ezerszer fontosabb belső katartikus folyamat. Ha majd az emberek tömegesen szembenézve önmagukkal döbbenten kérdezik: hogyan történhetett meg mindez? Ez lenne a katarzis. Euripidész egyik drámájában Thészeusz figyelmezteti Héraklészt, aki iszonyú pusztítást végez a környezetében: bár az istenek küldték Héraklészra a sorscsapást, emberként mégis neki kell viselnie a következményeket. Héraklész erre a tanácsra hallgatva a vezek- lés útjára lépett. Nálunk a Thészeusz szerepével visszaélő férfiak is a vezeklés ellen szólnak, amikor Thészeusz ellen bujtogatnak. Milyen sok példa van erre! A Vreme kommentátora először úgy nyilatkozott, hogy a háborús bűnösök kiadása nemzeti megaláztatás lenne, aztán módosította a napiparancsot. Kiadjuk, írta, de vegyék tudomásul a nyugatiak, csak a kényszernek engedünk, nem a belső meggyőződésnek. Thészeusz hitvallása szerint nem lehet a felelősséget másokra hárítani, még akkor sem, ha az istenek befolyásolják a sorsot, az embernek személyesen kell vállalnia a felelősséget. Euripidész drámájában felcsendülnek a felvilágosodás hangjai, amelyek a mai Európa hagyományát képezik. Ezt tagadja meg ebben az esetben a Vreme, ami már sokkal súlyosabb a napi-politikai kérdésnél.

66