Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (III. rész)
Végei László Naplójegyzetek, 2001 Szeptember (Posztoktóberi nacionalizmus) Carla del Ponte, hágai főügyész Belgrádban járt, s természetesen a háborús bűnösök kiszolgáltatását követelte. Válaszként felerősödtek a patriotizmusról szóló eszmefuttatások. A „független lapokban" a „független értelmiségiek" egyre tömegesebben támadják azokat, akik a háborús bűnöket teszik szóvá. Adódtak, persze, hogy adódtak háborús bűnök, ismerik el az új hatalomba besompolygó „független értelmiségiek", „alkalomadtán visszavágtunk", elvétve a kelleténél kegyetlenebbül, de azért nem kell eltúlozni ezeket az eseteket, s célszerűtlen sokat beszélni róluk. Mintha a szocialista pártvezéreket hallanám. A „független értelmiségiek" nagyköveti posztokra kerülnek, s las- san-lassan szamárpadra ültetik azokat, akik kritikusan szólnak a nacionalizmusról. Valójában ebben nyilvánul meg a velejéig kétszínű és sunyi - Drágán Klaic szavaival élve - „posztoktóberi nacionalizmus". A cél: mindent a szőnyeg alá seperni. S így lesz mindaddig, amíg az alapvető fogalmak a régiek maradnak. A patriotizmusról szólván nem árt emlékeztetni Isaiah Berlin definíciójára: „Az igazi patriotizmus nem más, mint a tiszta emberszeretet egyik következménye. Nem korlátozódik egy ország vagy egy nemzet szűk területére." Nálunk homlokegyenest ellenkező értelmezésről van szó. (Boldog lombok) Reggel kinyitom a szemem, első dolgom kitekinteni az ablakon. Kezdődik a lombhullás. A fák alatti lomblevelek még zöldek, ezek adták fel elsőnek a harcot. Figyelem a lombkorona remegését. Csak ő a vesztes, meg a le nem hullott falevelek. Lassan csak a vesztesek maradnak az ablakom előtt, a mozdulatlan fatörzs és a remegő ágak. (Közel egy éve már) Nem olyan régen a Milosevic rendszer bírálata magától értetődő volt. Két táborra szakadt a társadalom, az egyik oldalon voltak a rezsimhűek, a másikon az ellenzékiek. Köztük a néma tömeg, amely először lelkesedett, aztán mély hallgatásba burkolódzott, de egy évtizeden keresztül a rendszerre voksolt. Morálisan egyszerű „vagy- vagy" helyzet állt elő. Manapság azonban sokkal bonyolultabb a képlet. A jelenlegi konfliktust nem lehet csupán a hatalomért küzdő két pártra vagy pártvezérre leegyszerűsíteni, annál is inkább, mert a kettő között túl nagy az átfedés. Nehéz megérteni a különbségeket, nehéz értelmezni a hasonlóságokat. Legkevesebb esélye annak van, aki a saját fejével akar gondolkodni. Akivel tegnap az ember egy sorban tüntetett, az most a másik oldalon bazsa- lyog. Unos-untalan bekövetkezik, hogy aki tegnap a hatalom oldalán állt, megint belopta magát a hatalomba. A hatalom jól esik az újaknak is, a régieknek is. A tisztségviselő még mindig nem a köz szolgája, hanem pártjának katonája. A tegnapi ellenzékiek közül sokan szívesebben paroláznak a tegnapi hatalomtartókkal, mint a tegnapi ellenzékivel, akinek kritikus gondolatai vannak. A kétszínűek Paradicsomába taszítottak bennünket. Továbbra is mindenki ígér valamit, természetesen nem ugyanazt, amit a választások előtt, de 39
