Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Fekete J. József: A könyv és a könyv nélküli irodalom

hazavitte a regényt vagy a verseskötetet? A könyvnek ugyanis éppenséggel mindegy, hogy az eladó pultján áll, vagy valakinél odahaza a könyvespolcon. Életét ugyan az írója adja, de létét nem a kinyomtatásnak, az üzletbe kerülésnek vagy megvásárlásának köszönheti, hanem az (el)olvasása hozza meg számára létezésének ontológiai bizonyosságát. Olvasson, hogy éljen - tanácsolta Flaubert, ám gondolata, miszerint az olvasónak kell a javasolt tevékenységet végeznie léte fenntartásának érdekében, fonákjára is fordítható: azért olvasson, hogy a könyv éljen, és csak ezt követően, mintegy másodlagosan, a könyv léte által az olvasó is élhessen. Az olvasói szerep megteremtésével a szerző/olvasó egyszersmind kinyilvánítja az író halálát. Ahhoz ugyanis, hogy a szöveg, a vers, a regény (értelmezése) végérvényessé váljék, az írónak el kell engednie kezéből a művét, vissza kell húzódnia, létezésének - szerepe létezésének - meg kell szűnnie. Az író jelenlétében a szöveg nem teljesedhet ki, az olvasó nem keltheti életre. A világot, ami nem egyéb, mint egy könyv - állítja a mítosz és a teória -, bekebelezi az olvasó, aki maga is csupán egy betű a világ szövegében. így jön létre az olvasás végnélküliségének körkörös metaforája: az vagy, amit elolvasol.

Ám miként lesz a világból könyv, és fordítva, könyvből világ? A metaforikus azonosítás ugyanazon időben keletkezhetett, mint az írás és az olvasás, a zsidó vallás már használja a könyvet és a világot kiegyenlítő metaforát és a világnak a betűk általi teremtésének képzetét. Az ősi talmudisták úgy látták, a Bibliába jelentések sokasága van belerejtve, és a mi világi utunk célja e jelentések folytonos keresése; a kaballisták egészen az írásjegyekig lemenően keresték az értelmezési lehetőségek variációit. Ez az elvont tevékenység a késő középkor miszticizmusának előretörésével nyert mai értelemben is használatos megfogalmazást. Fray Luis De Granada, egy tizenhatodik századi spanyol misztikus vélte úgy - a többezer éves hithagyomány nyomán -, hogy a világ egy könyv, és ha a világ egy könyv, akkor a világban létező dolgok annak az ábécének a betűi, amellyel a könyv megíratott. Aztán a múlt évezred végén Walt Whitman szemlélete árnyalta némileg ezt a meglátást. Szerinte a szöveg, a szerző, az olvasó és a világ egymást tükrözi az olvasás aktusában, abban a cselekedetben, amelynek jelentését addig tágította, mígnem az összes létfontosságú emberi tevékenység megjelölésére alkalmassá vált, egyszersmind a világmindenségre is, amelyben mindez megtörténik. Annak kimondása, hogy az író egyenlő az olvasóval, hogy a könyv igazából ember, az ember pedig könyv, a világ egy szöveg, a szöveg pedig nem más, mint a világ - nem más, mint az olvasás mesterségének megnevezése. Whitman arra mutatott rá, hogy olvassuk a világot, mert a halandók számára ez a kolosszális könyv a tudás egyetlen forrása. Igaz, a tudomány inkább Hans Blumbergben tiszteli ennek az elképzelésnek a teoretikusát, ugyanis a múlt század hatvanas éveinek legelején, amikor az olvasói paradigmaváltást jelentették be a különböző irodalomtudományi iskolák, körbejárván a műalkotás értelmezésének lehetőségeit vagy kinyilvánítván annak lehetetlenségét, könyvet írt a világ olvashatóságáról, amelyben az olvasás kulturális eszméje a modern világmegértés egyetemes metaforájává válik. Borgesnek, az alexandriai embernek a könyveken és Isten betűin keresztül megvalósuló világbirtoklását talán említeni se kell ezzel kapcsolatosan, de itt van Orhan Pamuk török költő világos meglátása és egyértelmű magya- rázata: „Nem vághatsz neki az életnek, ennek az egyirányú postakocsi-utazásnak még egyszer, ha már véget ért, de ha könyv van a kezedben, mindegy, mennyire bonyolult vagy nehezen érthető, ha befejezted, kívánságod szerint visszatérhetsz az elejére, újraolvashatod, s így megértheted azt, ami bonyolult, s vele megértheted az életet is". A világ talán önmagában elegendő, mert nem több és nem kevesebb, mint a valamennyiünk számára nyitva álló könyv. Nem új keletű felismerés, Alberto Manguel páratlanul szellemesen és tetemes tudással írt könyvében, Az olvasás történetében számtalan gyökerét tárja fel ennek az elgondolásnak, egyik közülük Goethe 1774-ben írt versének két sora:

109