Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Tverdota György: Holt vidék

szavai is: „homály" és „lapály". A sorkezdő jelzők szótagszáma, a jelzett szavak szótagszáma, és a sort záró két-két értelmező szótagszáma megegyezik. Már csak azért is, mert mind a két sor minden szava kétszótagú. A „kövér", a „zsíros" és a „kerek" rokonértelmű szavak, a „csendes" és a „rendes" ugyan nem, de tartalmi rokonság van közöttük. A két mondat szerkezeti képlete fedi egymást: jelző, jelzett szó, értelmező, értelmező. Felhívnám még a figyelmet a „káka kókkadón", a „sorakozó sovány" paronomáziákra, valamint a „Kis szobában kis parasztok." parallelizmusra.

De vajon megállhatunk-e ezen a ponton? Nem kell-e a vers ránk gyakorolt hatására az eddiginél mélyebb magyarázatot keresnünk? Valachi Anna roppant szellemes oppozíciója szerint igenis, kell: „Ha mélyanalízisnek vetjük alá a társadalmi igazságtalanságokat tudatosító, józanul tárgyilagos »parasztvers« kulcsmotívumait, az új olvasat már József Attila későbbi, tűnődő-eszmélkedő panaszverseihez kapcsolja ezt a rejtetten kétarcú műalkotást." A parasztvers-panaszvers oppozíció megejtő, s aki a pusztán társadalmi üzenetet hordozó vers teljes élményt adó erejével eleve elégedetlen, nyomban hajlandó lesz-e mélységekbe vetni magát. Eszerint a Holt vidék csak látszólag tekinthető tájversnek. A tájrészek elfojtott, eltitkolt lelki tartalmak többé-kevésbé nehezen felismerhető, elkendőzött szimbólumai lennének: „A vers képstruktúrájában lappangó, szexualitással kapcsolatos motívumok árulkodnak talán a legindiszkrétebben a költő elpalástolt közérzetéről. »Füstöl a víz, lóg a káka / kókkadón a pusztaságba« - ezzel a Freud ínyére való, vizuális leírásba burkolt önvallomással kezdődik a vers. Nem kell pszichoterapeutának lenni ahhoz, hogy a csüggedt tájat jellemző képekben ráismerjünk a költő szóhasználatát motiváló sajátos lelki tartalomra, a tehetetlenség-érzés testet-lelket lebéklyózó hatalmára. Ha a versben átvitt értelemben használatos vajúdik szót is eredeti, testi funkcióra utaló jelentésében vesszük szemügyre, mint a fajfenntartást feltételező szexuális mozzanat következményét, akkor a kásás tavon hullámzó ladik; a puha mohát maga alá gyűrő, csontos mén formájában megidézett fagy; a megtermékenyítés fő kellékeiként is fölfogható jelképes »karók«; a kitárt ajtajú ól, amelynek bejáratát a változást előidéző szél »babrálja«; s végül a jég alatt a meleg iszapba hatoló, biztos búvóhelyre lelő halak keltette képzetek, mind-mind a magzatképződést megelőző szexuális aktus mozzanatait idézik föl."

Nos, megvallom őszintén, hogy az értelmezés ilyen mélységeitől én visszariadok, noha tudomásul veszem, hogy a pszichoanalitikus orientációjú kritikában az ilyen interpretáció egyáltalán nem számít szélsőségesnek, s ha valaki ebben az irányban kereskedik, azon nem botránkozom meg. Módszertani szempontból azt vetem ellene, hogy korántsem olyan mély értelmezés az ilyen, mint amilyennek látszik, hanem bizonyos értelemben szárazon racionális: allegorikus. A vers képzeteit közvetlenül lefordíthatónak véli fogalmakra a pszichoanalízis közkeletű szimbólummagyarázatainak igénybevételével. Magam tehát nem tartom a példát követendőnek, de egy valamit akkor is el kell ismernünk. József Attilától egyáltalán nem volt idegen tájverseinek elfojtott tudattalan késztetésekre való visszavezetése. Ilyen értelmezésre bátorít föl az a sokat idézett részlet, amely a költőnek 1935- ben Halász Gáborhoz írott leveléből származik: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állása érdekel." S ha ezt teszi a költő elméletben, nem lehet kizárni, hogy gyakorlatát is ehhez igyekszik igazítani.

Közismert példa erre a korábban már említett, 1932-ben írt Ritkás erdő alatt, amelyről a Szabadötletek jegyzékében ezt olvassuk: „Egy álmomban visszalapoztam egy albumban az »első nőhöz« - az album női fejeket, illetve tájakat ábrázolt - írtam erről egy verset: ritkás erdő alatt a langy tó". Ez az önvallomás arra indította Szigeti Lajos Sándort, a vers értelmezőjét, hogy a táj vers ele72