Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: Holt vidék
benyomást szerző alanytól, tárgyiasítja az impressziót. A szakasz második részében halványan kirajzolódik egy unatkozó gyerek alakja, aki a vastagon egymásra ülepedett, majdnem palaszerű mészrétegeket feszegeti le a falról: „eljátszik". A téli hideg és a rossz időjárás éppúgy kikezdi a meszelést, mintha emberi kéz végezné el ugyanezt a műveletet. A tél megszemélyesítése ez, vélhetőleg egy gyerek képében. A tél megszemélyesítésével a Téli éjszakában is találkozunk: „rálép lábára a tél". A 6. szakasz első bővítése a szél cselekvésében nyilvánul meg: a babrálás jellegzetesen emberi cselekvési mód. József Attila másutt is él vele megszemélyesítő célzattal, némileg erotikus ízzel. A Falu című versben: „Akácocskát babrál a homály". A bővítés leglendületesebb mozdulata azonban a versben alighanem az ezután következő kép. Az ólajtó nyilván azért lehet kitárva, mert nincs benne állat. Ezt a hiányt fejezi ki fonákjáról a „Hátha betéved egy malac". Ha valami üres, aminek tele kellene lenni, akkor nyilván azért lehet nyitva, hogy megteljen. Keserű tréfa ez, a tanya lakóinak hiábavaló ábrándjait is jellemzi, megítéli ezzel a költő. De talán ennél is többről van szó: Szabó Dezső A jó Isten malaca című novellájára való rájátszásról. A szélben hajlongó kiszáradt, töretlen kukoricatábla mintha a betévedő malac megetetésére futna az ólhoz. Ironikus fantáziajáték tanúi vagyunk tehát. Vessünk egy pillantást a két utolsó szakaszra. Az egyikben a tanya lakóit látjuk a legteljesebb nyomorban. Ha valahol, akkor itt van közvetlen utalás a nagy példakép, Petőfi A puszta télen című versére: „A jószág benn szénáz" - írja Petőfi a téli pusztáról. Ezen a tanyán nincs jószág. „Leveles dohányát a béres leveszi / a gerendáról s a küszöbre teszi. / Megvágja nagyjábul, és a csizmaszárbul / pipát húz ki, rátölt, s lomhán szipákol / Oda- odanéz, nem üres-e a jászol." Ennek az idilli jelenetnek a fonákját látjuk itt: „Egy pipázik", mondja a szobában ülő kis parasztok egyikéről, ám hozzáfűzi: nem ám leveles dohányt, hanem csak harasztot. Megszárított lapulevelet. A sötétben ülnek: a szó szoros értelmében is: sajnálnák a gyertyát vagy a világítóolajat. De sötétben ülnek átvitt értelemben is: kilátástalan az életük. Hogy „gondolkodva ülnek", nem azt jelenti, hogy filozófiai kérdéseken meditálnak, hanem azt, hogy nem beszélnek: „nehéz szavúak", ahogy a költő Falu című versében jellemzi őket. A Tiszazug című versben két olyan szinonima is felbukkan, amelyek segítenek pontosítani a „gondolkodnak" értelmét: „guggolnak, mordulnak nagyot, / csupán hogy ne merengjenek", illetve: „Mert sok a révülni való". Tehát a gondolkodás itt merengést, révülést jelent. Az utolsó strófa témáját tekintve idetartozik, de szemléletileg nem folytonos az eddigiekkel. Új részleteket közöl a holt vidékről. A tél örömeit, a tél által nyújtott kincseket leltározza: a tőkéken nemcsak nyirkos szalma van, hanem téli csemege: fagyott szőlő is. A vadászat, a téli erdő durrogása is az évszak örömei közé tartozik. A jégen vágott lékből való halászat zárja a verset. Ezek a tél tudott élvezetei. Megtalálhatók - például - a preklasszikus és klasszikus zenében, Vivaldi Négy évszakjában, illetve Haydn Évszakok oratóriumában. A tanya körül leltárt készítő én ezeket nem látja. Egészében a látvány bővítésének részét képezik. Kontrasztban állnak a kis szoba sötétjében üldögélő parasztokat festő szakasszal, amennyiben az ínség világával a bőségét helyezi szembe a költő. A parasztok nélkülöznek, az uraság ellenben, mint a tél örömeinek élvezője, a felsoroltak birtokában van: neki fagy a szőlő, neki durrog az erdő, övé a tó és benne a halak. Egy olyan vonatkozás, amely mindeddig a versben egyáltalán nem játszott szerepet, hirtelen előtérbe lép: a birtokviszony jelzése: „Uraságnak", „neki", „Övé", „neki". És mindegyik birtokviszonyt jelölő szó sorkezdő helyzetben van! Az értékelő szubjektum akkor kezd érvényesülni, amikor kimondatik a „Tanya, - körülötte körbe/fordul e táj." mondat. A Holt vidék tája, lett légyen bármilyen sivár, de világszerű. Van perifériája és van középpontja. A tájat a tanya felől vesszük szemügyre, majd belépünk a tanyába, a külső tájból a belső, emberi közegbe. Az értékelő gesztus a szobában ülő parasztok tömör jellemzése, s velük csupán a gazdagok számára megnyíló 67
