Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: Holt vidék
téli örömök szembeállítása során kap egyre erőteljesebb hangsúlyt. Az értékelés tehát kozmikus-antropologikusan indul, majd szociális irányban konkretizálódik. Ezzel azonban még csak a képzetek szintjén tekintettük át a verset. A leíró, bővítő és az értékelő alkotó szubjektum tevékenysége csak az alapot teremti meg annak az alanynak a munkájához, aki a nyelvi megfogalmazás révén elvégzi a voltaképpeni poétikai világalakítást. A képzetek nyelvi artikulálása, ami emlékezetessé, maradandóvá teszi a verset, a nyelvi formát adó én tevékenységének szemügyre vétele még előttünk áll. Ha abból a csekély számú adatból, amely fennmaradt a vers születéséről, valamilyen tanulság levonható, akkor az az, hogy a vers nyelvi ihletettségű. Ha igaz az, hogy az 1932 januárjában közölt téli vers nyáron keletkezett, akkor a közvetlen élményt, egy frissen látott téli táj megverselését elvethetjük. „A »Holt vidék« volt a kedvenc verse - írja Szántó Judit. - Amikor írta, nyár volt. 32-ben írta a Japán kávéházban." Közbevetőleg megjegyezzük, hogy ha nyári vers, akkor csakis 1931 nyarán keletkezhetett. „Amikor a verset írni kezdte, két szó: »lapos lapály« csak ez volt meg. Előzőleg sakkozott. A második versszak második sorába került ez a két szó. Mondom újból: nyár volt. Játszott a szavakkal, Forgács Antalnak mondta el, hogy egy szókép mint hoz felszínre egy olyan verset, amely mondjuk a valóságtól távoli. Hisz a téli táj keménysége az olvadó melegben élő valóságnak látszott. Szinte fáztunk,^ Ha igaz, hogy a versből a „lapos lapály" kifejezés volt először készen, akkor látnunk kell, hogy nem a téli benyomás az elsődleges, hiszen a lapos lapály télen is és nyáron is lapos lapály marad. Ha azt vesszük tekintetbe, hogy a Káka tövén költ a ruca... nótájára íródott a vers, akkor prozódiai irányból közelítjük meg születését. Vizi Albert, a költő hódmezővásárhelyi ismerőse figyelmeztet erre a párhuzamra: „Egyszer megkérdeztem Attilától, hogy ő írt-e már népi dallamra verset... Kiderült, hogy éppen akkor volt műben egy készülő költeménye, melyet a Káka tövén költ a ruca kezdetű népdal ritmusára formázgatott. Miért választotta éppen ezt? - kérdeztem tőle. Azért, mert ennek a dallamnak a ritmusa kemény és határozott, és bárhogyan énekeljék is, akár örömmel, akár bánattal, sohasem válik érzelgőssé. És nem utolsósorban, mert az utolsó csonka ütem kivételével tiszta choriambusból áll. Az a vers, amelyet erre a dallamra írt Attila, a Holt vidék. Nagyon szerette, ha el-eldaloltuk együtt éjszakába nyúló sétáinkon." Vegyük tehát szemügyre ezt a nyelvi ihletést! A vers első mondata: „Füstöl a víz" tőmondat. A második pedig bővített mondat: „lóg a káka / kókkadón a pusztaságba." A verset olvasni kezdő olvasó mit sem sejt arról a bonyodalomról, ami nyomban ezután várja majd szintaktikai vonatkozásban. Itt még van alany és van igei állítmány, s a második tagmondatban határozós bővítmény. Ha a vers csak ilyen, vagy zömmel ilyen mondatokból állna, nem kellene fölvetni a beszédhelyzet és a szövegkörnyezet fogalmait az értelmezés érdekében. Mivel azonban a második szakasztól kezdve lépten-nyomon hiányos vagy tagolatlan, vagy ha úgy jobban tetszik: egyfőtagú mondatokba botlunk, nem kerülhetjük el, hogy a beszédhelyzetre rákérdezzünk. Miért tér el a költő minduntalan a kétfőtagú mondatoktól? Miért takarékoskodik mondatrészekkel? Indulat fűti? Siet, elkapkodja a beszédet? Nem. Amint megállapítottuk, az alany a háttérbe vonul. Titkos indulat sem fűti. Ilyesmit legföljebb az utolsó szakaszban lehet nyomokban kimutatni. Körbejárja a környéket és regisztrál. Amit regisztrált, azt nyelvileg is megnevezi. Leír, leltároz, felismer és felismertet, tájékozódik és tájékoztat egy helyzetről. A nyelv, legalábbis részben, alkalmazkodik a szegényes, kevés fogódzót adó tárgyhoz. A tárgyból magából mégsem vezethetők le a mondattani megoldások. Erre a „Csak egy ladik, mely hallhatón / kotyog még a kásás tavon / magában." mondat világosan utal. Nyugodtan írhatta volna így a költő: „Csak egy ladik kotyog még hallhatón a kásás tavon magában." Vagy: „Csak egy ladik kotyogása hallható még a kásás tavon". A transzformáció, amit József Attila egy ilyen sima mondaton végrehajt, kettős: egyrészt az egyszerű monda68
