Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Tverdota György: Holt vidék

borít mindent, az eget felhők fedik. A határ elnéptelenedett. Sem állat, sem növény nem látható, vagy alig. Hideg, barátságtalan idő van. Csekély lehetőség adódik a leírásra, leltározásra. A költőnek kevéssel kell beérnie, s úgy kell gazdálkodnia, hogy a sivárságról kikerekedő kép ne tegye a verset sivárrá és szegényessé. Megnyílna számára a negatív tájleírás, a Petőfi-féle radikális megoldás: „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával... stb." Ez a megoldás azon a tényen alapul, hogy amit a nyelv megjelenít, az van akkor is, ha tagadó szerkezetbe foglaljuk. Kosztolányi írja Gyermek és költő című írásában: „Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak."

Nos, József Attila nem él itt vissza a nyelvnek ezzel a lehetőségével Petőfi módján. De él vele. A látványt pozitív eszközökkel bővíti a képzelet és a tapasztalat irányába. Itt lép életbe az az énfunkció, amelyet az előbb kiegészítőnek neveztem. Ahelyett, hogy azt írná: „az eget vastag felhők borítják", a felhők alakjára, a fázásra és a hideg elől való menekülés igényére alapozva arról beszél, hogy a megszemélyesített magasság dunnába bújt. A hideg tapasztalása fölkelti a melegség igényét, s a képzelet eme kompenzáló tevékenység révén a felhős eget dunnába bújtatja. A bővítés műveletsorába tartozik a csönd érzékeltetése is. A Külvárosi éjben a csöndet úgy érzékelteti, hogy megnevezi: „Csönd." Itt ellenben kétszeresen is paradoxonba foglalja. Először: a csönd olyan mély, hogy a havat taposó ember lépései erős zajjal járnak: „sűrű csönd ropog". Másodszor: „csendes homályról" szól, amelyben egy, talán a partnak ütődő ladik ad ki hangot. A csend tehát mint hangok közege és kerete idéztetik meg.

A ladik esetében is bővítés: megszemélyesítés történik. A partnak ütődő csónak, mintha madár lenne, „kotyog magában". A képpel később, először az Alkalmi uersben él: „kotyogok, mint elhagyott csolnak", majd a Balatonszárszó című versében is felhasználja: „a csónak alatt hűvös öblögetési kotyogván,". Újabb bővítés a szülés képzetének a bekapcsolása. Ahelyett, hogy azzal a prózai közvetlenséggel jellemezné a hideget, mint egy 1924-ben írott versében, a Karácsonyban: „Legalább 20° hideg van," itt az erdő vajúdását, s ennek eredményeként az újszülöttet: a „zörgő időt" állítja elénk. Ezt a jellegzetesen József Attilá-s, mert konkrét jelzőt és elvont jelzett szót összekapcsoló jelzős szerkezetet látens képnek nevezhetjük, hiszen a vajúdás, születés képzetkörének gyümölcse egy csecsemő, amelyik nem gömbölyded, szép kis újszülött, hanem vázszerűen sovány. A 3. szakasz egyéni látomása allegóriában folytatódik: valahonnan, a mesékből, Bibliából, képzőművészeti ábrázolásokból, tudatalattinkból ismerős lény: egy csontos lovon ülő alak érkezik: a fagy, a hideg allegóriája, aki leszáll lováról, mohát keres (ki tudja miért?), és az erdő egyik fájához köti hátasát. A bővítés elemi gesztusa a „Sorakozó sovány karók" sorban is felfedezhető, mint Babits A gazda bekeríti házát című versében: „Léckatonáim sorban állnak már". A Babits- párhuzam ébreszt rá, hogy itt is megszemélyesítéssel állunk szemben. Erősebb a bővítő szándék az „öreg parasztoknak valók / járkálni." sorokban. Itt nem képzeleti képpel vagy allegóriával vagy paradoxonnal bővít a költő, hanem egy máshonnan szerzett tapasztalatot hoz ide. Az öreg parasztok nem a téli pusztán járkálnak a karókkal, hanem máskor és másutt. A karók csupán nekik „valók".

A bővítés leltárát az 5. strófával folytathatjuk. A holt vidék centrumába, mint egy kör középpontjába a tanya kerül. A szemlélő itt megfordulhat saját tengelye körül, és így széles, és talán teljes körívben tekintheti át a táj egészét. De nem az ő forgását látjuk, hanem a tájat, ahogyan a szemlélő szemében maga ír le egy kört. Ezt az érzékcsalódást fogalmazza meg itt a költő. A szó szoros értelmében pillanatnyi benyomást nyújt, ám megfosztja azt a

66