Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Beney Zsuzsa: József Attila inverz anyaképei (Anya - Szürkület)
Beney Zsuzsa József Attila inverz anyaképei (Anya - Szürkület) Sokan, sokféle módon próbálták magyarázni József Attila költészetének specifikumát, vagyis azt a poétikai sajátosságot, mely kiemelkedő szerepét biztosítja a XX. század költészetében. Nemcsak kiemelkedő esztétikai jelentőségéről beszélek - ez a költészet nemcsak értékeiben, hanem sajátosságaiban is egyedülállónak tartható. Egyedülállónak, mégsem hagyomány nélkülinek. Itt, most nem akarok a közvetlen költői hagyományokról beszélni - maga a poétikai magatartás jelenti az évszázadokra visszanyúló tradíciónak olyan összefoglalását, mely betetőzi azt, és öntudatlanul, a költői beszéd saját, akaratlan folyamatának következtében egy újabb kifejezési mód felé nyitja meg. Sokáig fogalmaztam úgy, hogy József Attila elképesztően éles és fájdalmas, mert elvileg teljesíthetetlen vágya az érzelmek, hangulatok, világértelmezések (melyekbe a pszichológiai értelmezések is beletartoznak) pontos kifejezése. Költészetét a kifejezés, és ezzel kapcsolatosan a szavak hangképének hihetetlenül adekvát jellege, a szavak olyan használata (melybe enormisan nagy szókincse és szó-választási biztonsága is beletartozik) teszi egyedülállóvá. De a képek pontossága, saját számára, feltehetően sohasem volt eléggé pontos. Valószínű, hogy az érzelmi-világérzeti megfogalmazhatatlanság mélységének és a mentális tisztaság igényének összeférhetetlensége a forrása annak a fájdalomnak, mely a tisztán emocionális mélységet, érzékenységet, tehetetlenséget mind a költőben, mind olvasójában aktiválja. Az Anya és a Szürkület című két versben ugyanezt szeretném kimutatni. A nyelvi kifejezés pontossága és színessége, mely József Attila költészetének alapvető értékét és jelentőségét adja két költői elem, méghozzá két olyan költői elem egymásra vetítéséből fakad, melyek koegzisztenciája egyszerre látható homogénnek és diszparátnak. Ez a kettő : a kép, mely, ha sarkítottan fejezzük ki, a leíró költészet képi ábrázolásának felel meg, és a metafora, mely a leírásnak tükör-, vagy árnyékképe, nem leírás, hanem kivetítés. A kettő együttese, mely az olvasó számára gyakran megkülönböztethetetlennek tűnik, alakítja József Attila érett művészetét olyan finoman titokzatossá, hogy titokzatosságát nemcsak valamely (a metaforikusság természetéből fakadó) metafizikai vonatkozásban és nem is csak a konkrét világ legfinomabb árnyalatainak észrevételében, hanem leginkább az intenzitás felfokozottságában, ennek rejtély ességet okozó benyomásában érezzük meg. Ennek a két diszparát elemnek egymásra csúsztatásából fakadnak e költészet olyan jelenségei, mint a többször észrevett paradoxonok és ellentmondások, melyek mintha réseket nyitnának e homogén világkép megszilárdult sejtfalán, és e zárt világot (nem világképet, hanem poétikai egységet) meg-megnyitják a Szerb Antal által is idézett „meglepetések", tehát egy más mentális-emocionális rendszer kifejezésformái felé. A leíró kép és a metafora képe (különösen a művészetnek ebben a későmodern klasszi- cizáló korszakában, amelyben József Attila késői versei születtek) a kontextuális szöveg ismerete nélkül megkülönböztethetetlen. Ezért tűnik a leírás egy benső állapot kivetítésének és a metaforikus kép gyakran egy aktuális külső állapot leírásának. De bármennyire is egynek látszik a kettő, a közöttük fennálló árnyalatnyi különbség mindig érezhető, mindig 59
