Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Beney Zsuzsa: József Attila inverz anyaképei (Anya - Szürkület)

teremt az olvasóban egy olyan hangulatot, mely az inhomogenitás érzetét kelti - lényegében a világidegenség és ezzel a rejtélyesség sejtelmét.

A két vers mind stilisztikai, mind pszichológiai szempontból közel jár ahhoz a határhoz, mely a lélektanilag egészségeset a manifeszten betegtől elválasztja. A Szürkülettel kapcsolatosan Szabolcsi Miklós egyenesen azt a kérdést teszi fel, vajon nem párja-e ez a szöveg a Szabad ötletek-hez hasonló, egyszerre prózai és költői, vagy inkábba költőien prózai vallomásoknak? A kérdés az anya alakjának megjelenéséből fakad. E versek anya-képe ugyanis jelentősen különbözik József Attila többi anya-versétől. Nem mintha azokat egységes szemléletűnek lehetne nevezni - de általános ambivalens jellegük ellenére valamennyi a valóságos anya egy aspektusát (bár változó aspektusát) villantja fel előttünk. Ebben a két versben (és József Attila költői oeuvre-jének még néhány helyén) az anya olyan differenciált metafora képében jelenik meg, mely a fiú és az anya összefonódását egészen speciális szempontból, mint képben képet, nem direkt, hanem kétszeresen metaforikus formában jeleníti meg. A metafora nem az anyáról, hanem magáról a költőről szól, egy benső állapot kivetítése - pontosabban egy külső világjelenség: a természet ürességének, szürkeségének interiorizálása, s ez az interiorizálás itt nem az én-nek tulajdonsága, hanem az én transzpozíciójának, az anyának mint az üresség szülőjének képe. A képsor sokszorosan bonyolult és inverz: hiszen maga a szürkeség, eső, a tar ágak képzete a költői hangulat, pontosabban lelkiállapot kivetülése.

Az, ahogyan az egyszerre reális, a valóságos látványhoz is tökéletesen illeszkedő, és ugyanekkor egy lelkiállapot hihetetlenül impresszionáló, absztrakt lírai projekciója összesimul, elsősorban poétikai, stilisztikai probléma. A lelkiállapot azonban, mely megszületését lehetővé tette, súlyosan kóros érzelmi-mentális állapotról árulkodik. Lehetséges, hogy e két vers feltűnő, és ezért még a József Attila-i költészeten belül is megdöbbentő ereje éppen ebből az ellenállhatatlan nyíltsággal megmutatott kóros állapotból fakad. Ezért találjuk ezt a két költeményt alkalmasnak arra, hogy stilisztikájából a pszichológiai állapot analógiájára, s fordítva, a tudatos kontrolion áttörő betegségre következtessünk. Az inverzió, melyre a címben utaltunk nemcsak a semmit szülő anya abszurd képére, a fiú tébolyának az anyára vetítésére, tehát a semmivel egyértékű téboly megszülésére, hanem az anya és fiú szerepének, tulajdonságainak egymásra projiciálására is utal.

Az anya mint személy és mint a hiány, a gyász, a szemrehányás - a szeretet és a szeretet- lenség metaforája egyként szerepel József Attila költészetében. Ezért nem szólhatunk az anyakép kontinuus egységéről. Ehhez nem csak pszichológiai szempontból hiányzik kompetenciánk. Pontosabban: nemcsak szokványos lélektani, hanem legalább ennyire alkotáslélektani értelemben. A poétikailag homogén metaforaképzés ugyanis számos tényezőtől függ, az adott kulturális környezettől éppen úgy, mint a viszonylagos egységet megközelítő lélektani alkattól. A poétikai homogenitás azonban távolról sem azonos a tartalmival - ezért József Attila költészetében nem az anya alakjának egységes képét, még csak nem is a hozzáfűződő egységes érzelmi viszonyulást érzékeljük, hanem az anyát, mint olyan képet (ha absztrakt képet is), melyre a legkülönbözőbb költőien kifejezett lélektani tartalmak projiciálhatók.

Kíséreljük meg a két vers elemzését, főleg a kettő összehasonlítását, a közel azonos tartalom bővülését, gazdagodását és absztrahálódását figyelemmel kísérni.

Az első az 1934-ben írott Anya, a másik a Szürkület című vers, melynek datálása, több különböző próbálkozás után, Stoll Béla szerint feltehetően 1937-re tehető.

A két vers közül, legalábbis látszólag, az Anya tűnik egyszerűbbnek. Kép és metafora összefüggéseiről beszéltünk - ebben a versben, úgy tűnik, valóságos kép hozza elő a metaforát. A lassú, az országos eső szintén gyakori képe a depressziós József Attilának. Az azonban, hogy ez a kép vagy hangulat szinte megfogalmazása pillanatában már metafora is volt, az őszi eső láttatása mondja el nekünk: a szürke konty, a hajszálakként húzódó eső60