Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Nemes Ilona: Arisztodemokraták (Gróf Révay József: Mások megértéséről; Kisnemesek Tajnán)
Ha tehát kezdeményekért olvasunk, végső soron paradoxonolvasással élünk, azaz látszólag feloldhatatlan ellentmondásokat keresünk és találunk. Az effajta olvasásban áthelyeződnek a hangsúlyok. Minden olyan mű (és részlet) fontos lesz, ahol nagyon sokféle egymástól távolálló dolog létezik együtt az életben és a gondolkodásban. (Ezért az időrendi megközelítés értelemszerűen felborul.) Révay József életművéből így lesz számunkra legfontosabb a tajnai kisnemesekről szóló történeti-szociográfiai munka (amely, mint emlékszünk, legkevésbé fért el az antinómiaolvasás keretei között.) Már az első mondatokban szembetűnő a szöveg gazdagsága gondolatokban és életanyagban: „A történeti köznemességben olyan népi réteget kell látnunk, amely egyúttal a maga ura is volt... (Ám) a köznemességnek a megszerzett jogokhoz való görcsös ragaszkodása, politikai merevsége, életre segített olyan tőle tulajdonképpen idegen feudális elemeket, amelyekben már kevesebb hely jutott a »demokratikus vagy népi szándék« számára. A túlságos szabadság ekként ellentétbe csap át: előhívja a feudalizmus, az oligarchia, a latifundium rendszer jelenségeit, s ezeknek a jelenségeknek mintegy a hátlapján megjelenik a jobbágyság, amely politikai, kulturális és gazdasági elnyomatásban élt (...) A köznemesi rend és a jobbágy osztály közötti közlekedés nincs eltorlaszolva..." A történelem, gyakorlat, hiányérzet és feladat sajátosan működik a szövegben. A történeti köznemesség átmeneti életformája a következetes (és személyesen érintett) kutató számára felkínálja az ellentmondások feloldhatóságának életanyagát. Ugyanennek a nemességnek a bezáródása és politikai merevségre való hajlandósága modellezi egyben a gondolkodói bezárkózást és vergődést a feloldhatatlannak felfogott ellentmondások szorításában. Mindez együtt hat idézetünkben a szabadságproblémával, sőt a szabadságproblémában rejlő feszültséggel. Révay megkísérli a feszültséget feloldani, és majdnem eljut addig, hogy a kísérletet mint műveletet a szabadság belső feszültségének feloldásába „beledolgozza". Egy lépésre van tehát a kanti szabadságparadoxontól, amely szerint „(Az embernek) szabadnak kell lennie, hogy erőit a szabadságban célszerűen használhassa. Az első kísérletek mindenesetre nyersek és közönségesek lesznek, és veszélyesebb állapotokkal fognak járni, mint mikor az ember még mások parancsa, de egyben azok gondoskodása alatt állt, dehát az észre sehogy másképpen csak saját kísérletekkel lehet megérni, és az emberek szabadságában kell álljon e kísérletek megtétele." A hiányzó lépést - a feszültségtől a paradoxonig - Révay nem tudja ugyan megtenni, ám kétségtelenül kijelöli a lépés helyét. Más szóval: gazdag gondolat- és életanyagát nyitja a paradoxonok felé. A nyitás érezhető más írásaiban is, ha figyelünk az árnyalatokra: A sokoldalúan sikeres élet és az „öngyötrő" alkat feszültsége feloldódik a kutatószenvedélyben: „(A családtörténetben) a történelem egzisztenciális érdekké lehet és éppen ez az egzisztenciális érdek az, ami felcsigázza a vérbeli történészben a kutató erósz lendületét. A kutatót, ha valamilyen módon hozzátartozik tárgyához - itt tüzelheti legforróbban egzisztenciális érdeke... A kutató láza úgy aránylik a kegyességhez, mint a tüzes ifjú szerelme az aggszűz jótékonykodásához." A tudományos katedrafilozófia és a megoldandó életproblémák között közvetítésnek kínálkozik egy sajátosan felfogott diagnosztizáló szemlélet: „Diagnózis szó annyi, mint »átismerés«, azaz ismereti keresztülhatolás, továbbhatolás, mélyebbre hatolás (...) Olyan ez, mint amikor sűrű köd mögött először csak sejtésszerűen látjuk meg a valóság különböző dolgainak, fáknak, házaknak és mozgó embereknek az alakját, majd - nagyjából értelmi művelettel - kiküszöbölvén a köd torzításait, visszavezetjük tényleges alapjukra azokat a dolgokat, amelyek a ködben fantasztikus árnyképeknek mutatkoznak csupán. Vagy - Platón híres barlanghasonlatával élve - azt mondhatjuk: olyan a diagnózis, mint amikor valamely dolognak a falra vetett árnyképéből kiindulva jutunk el magának a dolognak a szemléletéig". A diagnózis fogalmával együtt becsesek számunkra a hasonlatok is, mint „nagyjából értelmi műveletek". Minthogy egymástól nagyon távol álló dolgokat kapcsolnak össze (diagnózis, őszi köd és Platón), működésben mutatják meg a feszültségoldás egy - nagyon hatékony - eszközét. Hasonló szerepet töltenek be más írásokban a kérdések. A vitacikkekben például oldják a partnerek közötti „kibékíthetetlen" ellentétet. „Kedvező jelenségnek minősítsük-e tehát a magyarság és kultúrája kettősségét, vagy kedvezőtlennek? A figyelem tartós lekötése külön erőfeszítést kíván-e a dolgozó részéről? A munka mindjárt eredetileg is idegenszerű volt-e a belső ösztönzéshez képest?"Stb. Az etika és morál belső feszültségének feloldhatóságáról mint hiányérzetről már szóltunk és a történeti - szociográfiai munka gazdagságát és nyitottságát sem kell újból részleteznünk. Fő vonalaiban (műfajunk korlátái között) így áll előttünk a Révay-életmű, ha az ellentmondások feloldhatóságáért, paradoxonkész helyzetekért és gondolatokért olvassuk. 119
