Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Nemes Ilona: Arisztodemokraták (Gróf Révay József: Mások megértéséről; Kisnemesek Tajnán)
Ezek az írások önmagukban valóban kevéssé ösztönöznek másfajta olvasásra. Még az írásmód is elbírja az antinómiacentrikus megközelítést. Lehet például azt állítani, hogy Révaynál esetenként nem oldódó feszültség van a virtuózán szellemes, olvasmányos megformálás, valamint a gondolatmenet elvontsága és valóságidegensége között. Azonban: olyan sokoldalú, gazdag gondolkodónál, mint Révay József, az életmű (számunkra: az olvasmány) egyszercsak elkezdi kinőni az antinómiaolvasás kereteit. Ennek jelei már az etikai írásokról szóló megjegyzésekben megmutatkoznak, amikor az előszó szerzője majdnem megnevezi a feloldás lehetőségét. Érdemes illusztrálnunk ezt a „majdnem"-et. Az olvasó így ír. „(Révaynál) a »kellés« élménye... közelebbi elemzés nyomán belsőleg ellentmondásosnak mutatkozik: két ellentétes mozzanatot foglal magában (...) Egyrészt ugyanis nem egyéb, mint hiányérzés. Arra eszmélünk rá benne, hogy valami, aminek lennie kellene, nincs (...) Feszültség van tehát a tapasztalati világ struktúrája és valamilyen transzcendens - ideális tényező között. Másrészt azonban való és kellő között nemcsak ellentét van: valamilyen eredeti megegyezés, belső összhang »ősi megfelelőség« is... A »keil« fenomenológiailag evidens tényállásásból tehát egyforma érvénnyel következik két, tartalmilag ellenkező tétel. Az etika alapelvének elemzése antinómiához vezet." Révay pedig így: „Az értékelés rádöbbent, hogy a valóság nem minden, hogy a mindenség reális valóságra és irreális értékekre tagozódik, hogy a metafizikai világrenddel axiológiai világrend áll szemben. Számunkra az értékek világa a valóság világával ellentétben »kellőként«, az adatokkal ellentétben »feladatként« jelentkezik." Világos, hogy olvasónknál Révay gondolatai azért alakulhatmk vissza antinómiává (azért állnak meg a „majdnem" feloldásánál), mert olvasástechnikája kevéssé érzékeny az árnyalatokra. Ha figyelne, pl. az „adat-feladat" szójátékra, megpillanthatná a feloldás személyre szabott lehetőségét: a feladatot. Sőt együtt tudná látni azt a saját szövegében felbukkanó „hiányérzéssel", a hiányérzés- és feladatcentrikus olvasás pedig ki tudná tágítani az antinómiaolvasás határait. A kitágítás nem történik meg, ám olvasónk egyre közelebb kerül hozzá. A művek is egyre inkább erre ösztönzik. így jutunk Révay történeti-szociográfiai munkájáig (Kisnemesek Tajnán). Ezt is fel lehet fogni kibékíthetetlen ellentétként, „egyetlen folyamatos polémiaként" a kortársi népi ideológia romantikus változatával. Magában a műben is bőségesen találunk antinómiákat. Azonban a feloldás mindennapi lehetőségei (nemesek és jobbágyok házassága, a kisnemesi életforma átmeneti jellege, családi perek és békülések, stb.) minduntalan áttörik az ellentétek kibékíthetetlenségét - erre késztetve az írót és olvasóját is. Mit tesz ilyenkor az antinómiaolvasó? Többnyire kivételnek, különleges esetnek látja azt, aminek kezdeményeit az életmű egészében érzékelte, de nem tárta fel (ld. hiányérzet). A kivételt rendszerint visszavezeti valamilyen cáfolhatatlan természeti - életkori, alkati - mozzanatra. Ez történik az előszóban is: megtudjuk, hogy Révay időskori, késői műveiben egyre inkább az ellentmondások feloldásán munkálkodik. Ha így olvasunk, összegzésként cáfolhatatlan, ám elvont (leegyszerűsítő) tanulságot kapunk: az antinómiák feloldásának két lehetősége van, a történelem és gyakorlat. Ha nem érjük be ennyivel - az előszóíróhoz hasonlóan -, személyes és patetikus kiegészítéssel élhetünk: „Az életút és életmű: egyetlen intellektuális küzdelem az antinómiákkal. Győzelemmel végződő küzdelem: a történelemben és a gyakorlatban meghaladhatok hát az antinómiák." Vagy mégsem? Az előszó így folytatódik: „A végső, tragikus »antinómia«, hogy e fölismerés után éppen a történelem és a gyakorlat - a gyömrői kommunisták puskagolyóiban kifejeződő történelmi gyakorlat - oltja ki az életét, zárja el a fölismerések alkalmazásának lehetőségét. Tragikus halála: életművének része." Ha végigolvastuk az előszót, visszanézhetünk. Világossá válhat, hogy az antinómiaolvasás nem valami rossz - mindössze kis hatásfokú: bezárja az olvasmányt egy bizonyos gondolkodói-alkotói keretbe, miközben elvont tanulságokká egyszerűsíti. Már itt kirajzolódik egy - a szociális és politikai sajátosságokon túllépő - „arisztodemokratizmus" is. Olyan írói-olvasói gondolkodás és alkotásmód, amely az arisztokratából a zártságot, bezárkózást, demokratából a leegyszerűsítést teszi módszerré. Ne álljunk meg itt, ne zárjuk be az írót és olvasóját egy kishatásfokú arisztodemokratizmus korlátái közé. Annál is inkább, mert mindkettőjüknél állandóan jelen van a túllépés hiányérzete (ld. mint fent). Ha mármost a hiányérzettől hagyjuk magunkat vezetni, úgy olvashatunk, hogy kiderüljön: az antinómiák feloldása - írónál és olvasójánál - már létezik valamiképp. Kezdeményeiben legalábbis. A kezdemény pedig paradoxonkész létező, amennyiben van is meg nincs is (kifejlődve) egyszersmind. 118
