Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Lengyel András: A József Attila-életrajz kutatásának néhány kérdése
Lengyel András A József Attila-életrajz kutatásának néhány kérdése „Csak az olvassa versemet ki ismer engem és szeret" (József Attila, ÖV 2:382) 1 A címbeli témamegjelölés kétségkívül már önmagában is korszerűtlen; ahogy újabban mondani szokás, nem „trendi". Kulcsár Szabó Ernő akadémikus, aki a mai magyar irodalomtudományi diskurzust igen nagy mértékben uralja, ki is mondta: a József Attila-kuta- tásnak ama törekvése, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy „a biográfiái én »hiteles és igaz« történetéhez szolgáltasson kifogástalan dokumentumokat", tévúton jár. Az „én poétikai destabilizációja", amelyet a későmodernség alapvető fejleményének tart, a „biografizmust" „tárgya elvesztésével" fenyegeti (Kulcsár Szabó Ernő; in: Ujraolvasó. József Attila. Bp. 2001). Sőt irányításával immár meg is született József Attila új recept szerinti, „korszerű" „újraolvasásának" első kísérlete, egy konferenciakötet (2001) - amelyben életrajzi megközelítésű írás természetesen még véletlenül sincs. Ám ez a kötet, meg kell valljam, nem tudott meggyőzni a tudományos diskurzus új módjának magasabbrendűsé- géről, vagy akárcsak számottevő előnyéről. Maga Kulcsár Szabó Ernő ugyanis - nem elsőként, s nem is egyedüliként a magyar tudomány történetében - voltaképpen ideológus; nem leír, hanem előír, működése a metanyelv meghatározásáért vívott küzdelem része. S működése igazi eredménye egy importált, ám itt önjáróvá lett, az irodalom reálfolyamataitól teljességgel elszakadt metanyelv diktatúrája. Immár bekövetkezett, amitől hajdanán Heidegger óvott: „Ha a módszerre egy meghatározott szaktudomány meghatározott, izolált feladataihoz mérten előzetesen ráütjük mondjuk a mindenütt alkalmazható technika pecsétjét, akkor eleve lemondunk arról a lehetőségről, hogy valamikor majd eredeti értelemben értsük meg azt, s vakká válunk a tulajdon, ilyen kündulással terhelt eljárásunkra. Megeshet, hogy a tárgyiság, melynek meghatározott irányultságú megragadása világos vagy kevésbé világos formában technikaként nyer magyarázatot és valósul meg - vagyis alapjában véve a tárgytól független meghatározási eszközként -, ezáltal végérvényesen beszorul egy tőle idegen felfogás skatulyájába. Méghozzá úgy, hogy a »módszereknek« és variációs lehetőségeiknek teljes körű felhasználásából a tulajdonképpen intencionált tárgy folyamatos eltévesztése következik" (Heidegger: Útjelzők. Bp. 2003. 18.). S ez a generálmódszerként használt metanyelv tanítványai kezén még inkább az üres általánosság steril közegében mozog. Nő tehát a sivatag - ahogy Nietzsche mondja. József Attila, az ember s életműve, mint szövegkorpusz és irodalmi történés pedig lényegében eltűnt az „újraolva- sás" folyamán; legföljebb egy-egy kiragadott mozzanat s egy-egy kóbor szövegrészlet tűnik föl - mint puszta illusztráció. Aki a kötetet végigolvassa, a Kulcsár Szabó-tanítványok írásaiból a korábbiakhoz képest sem az emberről („a biográfiai én"-ről), sem életművéről nem tud meg semmi igazán újat és lényegeset. Márpedig, ha a kései kapitalizmus elvalóság- talanító folyamatai között élve még egyáltalán lehet beszélni irodalomról, akkor - akár tetszik 17
