Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Lengyel András: A József Attila-életrajz kutatásának néhány kérdése
ez, akár nem - az irodalomban legalább a mű és létrehozója, az alkotó releváns irodalmi tárgy. Azaz, aki e kérdésekről tájékozódni akar, az jobb híján ma is az immár „korszerűtlen" megközelítések eredményeire kell támaszkodjon. 2 Egy élettörténet a maga extenzív teljességében természetesen rekonstruálhatatlan; ami életrajzként áll össze, az - nem lehet tagadni - interpretáció. De nem önkényes interpretáció. Minden ember nyomokat hagy maga után, s ezek a nyomok sok évvel, évtizeddel később is érzékelhetők, értelmezhetők, s mint realitásfragmentumok alapját, kiindulópontját képezik annak a nyelvi formában megvalósuló értelmezési folyamatnak, amely - a nyomokra támaszkodva, azokból építkezve - elbeszéli, értelemegésszé szervezi a megismerésre váró, de immár jelen nem lévő élettörténetet. Az értelmező utólagos és „önkényes" eljárása és a megmaradt nyomok, realitásfragmentumok összjátéka így értelmes egésszé, szöveggé szerveződik. Olyan szöveggé, amelynek részleges fikcionáltsága tagadhatatlan, ám benne - ha sikeres az értelmezés - a realitásfragmentumok diadalmaskodnak az értelmező fölött, s az értelmező elfogadja a nyomok utasításait. Az életrajz tehát olyan interpretáció, amely nem függetleníthető teljesen az értelmezés nézőpontjától, az értelmező érzékenységétől, stb., stb., de puszta lehetősége is a fönnmaradt nyomok, a realitásfragmentumok minőségétől és mennyiségétől, egyáltalán: lététől függ. (Ezt, tudniillik a nyomok, a realitásfragmentumok meglétét a mégoly „tökéletes" metanyelv mégoly virtuóz működtetése sem pótolhatja.) Ezeket a nyomokat pedig meg kell találni, föl kell fedezni, s a nem verbálisát verbalizálni kell. Enélkül a még oly kifinomult elméjű s fölkészült értelmező sem tud meglenni. A nyomok viszonylagos ritkaságát, pontosabban korlátozott számát alapvetően két körülmény magyarázza. Az egyik magában az élet alakulástörténetében keresendő. Minden, ami létezik, előbb-utóbb elmúlik, s csak jól-rosszul érzékelhető nyomokat hagy hátra. A megtörtént s annak megmaradt nyoma pedig, bár nem független egymástól, soha nem azonos. A megsemmisüléssel, a dolog önazonosságának megszűnésével tehát valami végérvényesen elvész, s így értelmezésre szorul. A másik ilyen körülmény az értelmező partikularitása; a megtörténtet, bár egyénileg változó mértékben, de közvetlenül a maga teljességében soha sem látjuk át. Nézőpontunk parcialitása behatárolja, hogy mit láthatunk meg abból, ami elmúlt s ami így rekonstruálandóvá lett. A megmaradt nyomok egy részére tehát, saját, véletlenszerű egyediségünk következtében, egyszerűen nem figyelünk föl, nem vesszük észre. A tudomány, amely rendezett és kontrollált tudás, azonban tágíthatja azt a kört, amelyet észlelnünk lehet. Az életrajzi kutatás három legfontosabb előfeltétele így önként adódik. 1. Az életrajz föltárásához szükséges egy „földhözragadt" szorgalom és teljességre törekvés, amely minden nyomra - előzetesen rögzített értékpreferenciák nélkül, szűretlenül - fölfigyel s egybegyűjt. Hogy az összegyűlő nyomokból azután mi lesz értékes információ s mi puszta „szecska", értéktelen hulladék, csakis utólag megítélhető dolog. A korai, időelőtti szelekció előítéletszerűen leszűkíti a lehetséges nyomok körét, s tévútra vezet. 2. Legalább ilyen fontos az az érzékenység, az a distinkció-képesség is, amely fölismerni segíti az élettörténet immanens logikáját. Ez, az első szempont ellentéteként, látszólag messzemenően „szubjektív" valami; ítélőerőt s ítélnitudást föltételez. S kétségtelen is, ehhez az érzékenységhez bizony nem vezet királyi út, ehhez nem elég egy-egy nagyhírű, professzor hűséges tanítványának lenni. Ehhez a nyomokra való ráhagyatkozás alázata s bátorsága kell. S mindebben a legfőbb segítség - bármily egyedi fejleménynek tekinthető is - a kutató fölhalmozódott személyes tapasztalata, amely az élet teljes köréből válik ki és szűrődik le. Olyan kvalitás tehát ez, amely csakis át nem ruházható személyes 18
