Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái
számos vonatkozásban új arcát mutathatja föl. De minden olyan kísérlet, amely költőnket későmodern lírikussá szeretné átbűvészkedni, amely életművét valamiféle küszöbhelyzetbe állítja, eleve kudarcra van ítélve, mert József Attila nem volt „későmodern" költő, s ilyen küszöbhelyzet nálunk a harmincas években nem létezett. Odorics írása másfelől azért érdemes figyelmünkre, mert klasszikus tisztaságában mutatja föl a kötet „későmodernizáló" tanulmányainak mélyszerkezetét. Először megismerkedünk a tévedhetetlen elmélettel, majd következik a teoretikus igazság illusztrációja a verssel vagy versekkel, s ez utóbbiak saját üzenete az elméleti igazsággal szemben vajmi keveset számít. Azzal a rövid közleménnyel kapcsolatban, amelyet Dobos Istvántól olvashatunk a kötetben, nem könnyű állást foglalni, mert csupán egy készülő nagyobb tanulmányból vett mutatványról van szó, s a kijelentéseket alátámasztó érvek, bizonyítékok talán egy későbbi közleményben kerülnek elő. Annyi azonban az olvasottak alapján is megkockáztatható, hogy Dobos István a József Attila-pálya egyik legnehezebb kérdésével: a Babits-József Attila viszonnyal néz szembe, s ezt - kizárva az életrajzi és eszmetörténeti vonatkozásokat - az olvasásretorika eszköztárára korlátozódva teszi. A Babits-pamfletnek azokra a részleteire korlátozza figyelmét, amelyekben, mint ismeretes, József Attila átírja Babits verseit. Az ötlet leleményességre vall, mert a költőt egy, a korban is egyedi eljáráson éri tetten. A Babits-versek átírása voltaképpen a kritika egyik lehetséges, bár meglehetősen kockázatos módja, amely közelebbről valahol a pastiche-sal van rokonságban. Karinthy stílusparódiáitól az különbözteti meg, hogy itt nem stílusutánzással állunk szemben, hanem épp fordítva: idegen szövegek erőteljes közelítésével a saját poétikai felfogáshoz, normákhoz, miközben a költő-kritikus megőrzi distanciáját az elsajátított szöveggel szemben. Az olvasásretorika eszköztára bizonyára elég szakszerű ahhoz, hogy kellő elmeéllel forgatva értékelhető vagy legalább megvitatható eredményekhez vezessen ezen a síkos talajon. Az eltökélt lemondással az életrajzi és az eszmetörténeti támpontokról azonban Dobos igencsak megnehezíti amúgy sem könnyű helyzetét, már ha csakugyan a kérdés tisztázása a készülő tanulmány tárgya. Ezen a ponton azonban súlyos kételyeim vannak. Az olvasásretorikai redukció ugyanis épp arra szolgál, hogy megszabadulván a filológiai akadályoktól a gondolatmenet József Attila alakuló későmodern poétikai felfogásáról kialakított hipotézishez szolgáltasson érveket. Az eljárás, amellyel Dobos él, többszörösen ki van próbálva. Végy a költői életműből egy periférikus elemet (korai vers, alkotói krízis dokumentuma, stb ), állítsd a figyelem középpontjába, s ezen az anyagon olyan mutációkat mutathatsz ki, amelyek előfeltevéseidet igazolják. A másik recept: válaszd vizsgálódás tárgyául egy költőnek az alkotáshoz vagy egy adott kérdésről történő értekezéshez képest eltérő, valamiféleképpen köztes megnyilatkozását, s amit erről az atípusos működésről kiderítesz, tedd az adott költő normájává. Ha valahol, hát a Babits-versek átírását elemző gondolatmenetben nélkülözhetetlen az „életrajzi" (voltaképpen kortörténeti) és eszmetörténeti (ön)kontroll, épp a manipulációs lehetőségek kizárása érdekében. Mi sem mutatja jobban a szubjektum destabilizációjában érdekelt „későmodernista" értelmezési stratégiák kiszolgáltatottságát saját elméleti előföltevéseiknek, mint hogy az én eltűnésére vonatkozó hipotetikus jóslat a „Talán eltűnök hirtelen, / mint erdőben a vadnyom" sorokban elégséges alapnak tetszett az elemzők számára ahhoz, hogy az azonos című vers értelmezésére a József Attila-i későmodern szubjektum légvárát aggálytalanul felépítsék. Pálfi Ágnes elemzésében egyfelől éles elméjű kritikában részesíti a költemény két újabb keletű interpretációs kísérletét, a Menyhért Annáét és a Horváth Kornéliáét, amelyek minden különbségük ellenére egyek a hagyományos József Attila-értelmezések radikális meghaladására való törekvésükben, mindketten a Kulcsár Szabó megfogalmazta program megvalósítására vállalkozván. Nagy kár, hogy Pálfi Ágnes javaslata, amely a probléma megoldásába bevonja a Bánat című verset is, az interpretáció pozitív fázisába lépve elveszíti korábbi kritikai éleslátását, s az asztrálmitikus hagyományra hivatkozó 14
