Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái

előfeltevésre alapozva nem kevésbé kalandos magyarázatot kerekít ki a versről, mint bírálatának tárgyai. Akkor már - minden fenntartásom dacára - inkább megmaradok a Talán eltűnők hirtelen „hagyományos", Németh G. Béla nyújtotta értelmezése mellett, amely a verset a kései, időszembesítő, létösszegző líra példájaként mutatja fel.

Ugyanígy, a kötetben olvashatóval szemben a „hagyományos", 1959-es értelmezést részesítem előnyben a két interpretáció közül, amelyeket Kabdebó Lóránt az Ars poetica című versről készített. S nemcsak azért, mert a korábbi értelmezéshez egykori személyes (tanít- ványi) emlékek fűznek, hanem azért is, mert vizsgálódásában Kabdebót akkor még nem befolyásolta az a mesterkélt, a történeti anyag természetétől messzire elrugaszkodó elméleti konstrukció, amely most a következő megállapítást íratja le vele: „a vers poétikai értékét az jelentheti, hogy mindezt kétszeres paradigmaváltás megvalósításával végrehajtott dupla esztétikai korszakküszöb átlépésével éri el [József Attila]." A korábbi elemzés értékét természetesen nem az a célelvű, ideologikus szempontrendszer adja, amelytől a szerző később joggal kívánt megszabadulni, hanem a költemény iránti természetes, megértésre törekvő érdeklődés, amellyel szemben a kötetbeli értelmezést egy prekoncepció tűzzel- vassal való keresztülvitelére törő voluntarizmus jellemzi. A költeményt másutt magam is részletesebben elemzem, s ott szembesülök Kabdebó elgondolásával, ezért most a részlet- kérdésekre nem térek ki.

Pályám során sok írást elolvastam József Attiláról, s nagy részükből akár egyetértve, akár vitatkozva, tanultam. Amit a költőről írok, abban már magam sem tudnám elkülöníteni a másoktól kapott, továbbgondolt ismereteket attól, amit magam adtam ehhez a tudáshoz. És ez így van rendjén. A vizsgált kötetben is sok olyan publikáció van, amelyek segítenek, akár egy hajszálnyival is, tovább vinni a József Attila-kutatást. Ezekkel a szerzőkkel és írásokkal, akikkel és amelyekkel sok ponton éppúgy nem értek egyet, ahogyan ők sem osztják az én felfogásomat, itt nem foglalkozom. Annak a nyugtalanító tapasztalatomnak akartam írásomban hangot adni, hogy az utóbbi időben felgyülemlett a József Attiláról írott dolgozatoknak egy olyan korpusza, amellyel nem nagyon tudok mit kezdeni, amelynek esetében nem látom a lehetőséget a József Attila-kutatás folytonosságába való bekapcsolódásra. Valóban, mintha Janzer Frigyesnek lenne igaza, mintha lenne egy másik személy, akit szintén József Attilának hívnak, de aki nem azonos azzal a költővel, amilyennek őt eddig kutatók és olvasók, tanárok és diákok ismerték. S az elemzéseket, amelyek róla készültek, nemigen alkalmazhatjuk sikerrel mindannyiunk József Attilájára. Az „újraolvasó" kötetnek azt a hányadát, amely ebben a szellemben készült (beleértve az Előszót és a Szétterült ütem hálója című bevezető tanulmányt) sikertelen kísérletnek tartom a költő életművének elemzésére.

A kötetnek azonban vannak nagyon fontos kritikai tanulságai a József Attila-kutatás egésze számára. Kulcsár Szabó kritikai megállapításaiban és javaslataiban, illetve tanítványainak problémafölvetéseiben számos olyan pont van, amelyeken el kell gondolkodni. Például a biográfiai én és a lírai én viszonyának olyan felfogását, amely az életrajzi ént és vele a kor valóságos és szellemi történetét egyszerűen kiiktatja az irodalomtudományból, mint a fetisizált és madárijesztőként használt pozitivizmus átkos örökségét, ezt elutasítom. Azt azonban a recept elvetése mellett is készséggel elismerem, hogy ez a reláció korántsem egyszerű, elemzése csapdákkal, buktatókkal van tele, s megvitatás tárgyát kell képezze. S számos ilyen kérdés van. A József Attila-kutatást jelenleg mélyen megosztó belső megha- sonlás akkor lenne meghaladható, az okozott károkat akkor lehetne haszonná átfordítani, ha a likvidálási kísérletek helyett a vitás és a dolgozatomban is vitatott kérdésekről folyó eszmecsere venné át a terepet. Próbáljuk meg tehát meglátni az „újraolvasó" kötet fenyegetéseiben a jövőbeli építő viták ígéretét! Kritikusunknak pedig tisztelettel figyelmébe ajánlom azt a mondatot, amelyet tanulmányában Gadamertől idézett: „minden konstrukciós kísérlet ismét érvénytelenné válik".

15