Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái
/Ős patkány terjeszt kórt...] összevetése kapcsán. Azt is megértem, hogy Janzert megbabonázta Michel Foucault Mi a szerző? című „klasszikus írása". Azt azonban erősen kétlem, hogy a kései József Attila világának feltérképezése deduktív módon, Foucault mégoly bril- liáns okfejtéseiből kiindulva elvégezhető volna. Az életmű egysége és sokrétűsége az utolsó évek lélektani, világképi és formaképző dinamikáját nyomon követve tárható fel. Fried István alapos pozitivista iskolázottsággal rendelkező tudós, s ez - a legkevésbé sem ironikusan mondom - jótékonyan meglátszik írásán. A bevezető tanulmány direktíváinak visszhangzása az ő eredményeit nem hiúsítja meg. A József Attila munkásmozgalmi korszaka egy verscsoportját elemző tanulmánnyal kapcsolatban inkább olyan típusú ellenvetés tehető, amilyen bármely más, a kutatást előre vivő tanulmány esetében felmerülhet. Azokról a darabokról van szó írásában, amelyek a villoni balladával, illetve a szerző érdeklődésének elsődleges irányát követve, a brechti Koldusopera villoniádáival hozhatók összefüggésbe. Fried kritikátlanul átveszi A Toll című lap feltételezését, amely József Attila ilyen verseit a Dreigroschenoperhez köti. Faludy Györgyre nézve ez indokolt is lenne. József Attila (talán már Juhász Gyula által is táplált) Villon-élménye azonban párizsi évében mélyült el és vált szakszerűvé, s eredendően francia kulturális gyökerei vannak, ami a korabeli német költészettel való rokonítás létjogosultságát nem, talán csak fontosságát csökkenti. A másik megjegyzésünk a Vigasz című vers értelmezésére vonatkozik. Ez a költemény kétségkívül összefüggésben van a költő munkásmozgalmi korszakának lírájával, de a rokonság mélyén a legélesebb ellentét feszül. Éppen a mozgalommal való meghasonlás keltette feszültség és ennek következményei érzékelhetőek benne, anélkül, hogy érvényét erre az indukáló indulatra kellene korlátoznunk. A Vigasz kevésbé a társadalmi nyomort és a kizsákmányolást panaszló balladák rokonának tekinthető, inkább közvetlenül az Eszmélet előzményeként olvasható. Utak az avantgarde-ból című írásában Kulcsár-Szabó Zoltán egy évtizedekkel korábbi törekvést újít meg, amelyhez pályakezdőként magam is csatlakoztam, de amely Bori Imre és bizonyos értelemben Szabolcsi Miklós munkáiban öltött kiérlelt formát. E formula, amely szerint József Attila (és több más költő vagy író is) megszüntetve-megőrizte az avantgárd örökségét, voltaképpen az avantgárd jótékony hatású indirekt apológiája volt, vagy legalább is, legitim szerzőkre hivatkozva át akarta menteni az izmusok örökségét az ideológia tűfokán. Kulcsár-Szabó Zoltán méltán hagyja el az ideologikumot (erre nem is késztetik a mai viszonyok), s a mai elméleti iskolák terminológiájába öltözteti (leginkább Jauss Apollinaire-elemzését használva sorvezető gyanánt) ezt a régi, jámbor szándékú formulát. Tétele bizonyítása érdekében (amelynek előfeltevését megtaláljuk a kötet bevezető tanulmányában) túlhangsúlyozza és rövidre zárja az érett József Attila tagadhatatlanul meglévő avantgárd vonzatait, s megismétli azt a már a hatvanas évek végének egyetemi szemináriumain is tapasztalt gesztust, amely az ismert és elismert verseknek provokatív szándékkal részben a helyébe, részben melléjük állította a húszas évek joggal kevésbé ismert és kevésbé számon tartott avantgárd darabjait. Ez a túlértékelés például [A bőr alatt halovány árnyék...] kezdetű vers esetében is nyilvánvaló. A vers értelmezése jellegzetes példája a túlbonyolító elemzésnek. A „nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember? / néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért" sorok a legkevésbé sem szürrealista asszociálásként jönnek számba, hanem tudatos játéknak, a közbeékelés tréfájának tekinthetők. A „nem tudom, szerethet-e téged az ember régen elcsendült szavaidért" teljesen érthető, panaszos kijelentést középen félbeszakítja a költő, és a töréspontra teszi a kávéházban némán sakkozó feketék látványát. Persze, lehetséges, hogy ez így túl egyszerű... Hansági Ágnes és Horváth Kornélia szövegeiről már a bevezető tanulmánnyal vitázva ejtettem szót. A róluk írottak Kiss Noémi és Sz. Molnár Lívia közleményére is bízvást kiterjeszthetők. Lőrincz Csongor munkája több kritikai megjegyzésre ad okot. Az Allegorizáció 12
