Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Virág Zoltán: Az azúr enciklopédiája (Tolnai Ottó írásművészetéről)

dónak az érintéséből származnak".6 A szemlélődés, révedezés keretéül szolgáló tárgyak, témacsoportok, mikro-események közötti folyamatos tallózás, síkváltás, rétegez(őd)és a mindennapok misztikáját a hasonlósági elvek, elkülönülési változatok, keveredési minták infrastruktúrájaként részletezi és jelenetezi egyszerre. A Stéphane Mallarmé-i tárgyi újrarendezést, áttételsorozat-kép- zést, azúr-eszményt idéző, az avantgárd kiélezte szimultaneizmust, sokszorosító technikákat, montázsolást, amimetikus nyelvhasználatot, inkoherenda-érzetet újraszituáló poétikai eljárás radikálisan megbontja és átalakítja a centrum és a periféria kétosztatú értékrendszerét. A központi és a központtól távol eső nyelvi, kulturális régiók irodalmi, irodalomközi reládója nem a periferialitás szerény kínálatában, az eredetiség hiányában, a stílustalanság banalitásában, az elcsépeltség konnotádóiban ölt így testet, hanem a mixitás termékeny tapasztalatában, amelyben a „saját és az idegen közötti mozgás a sajáthoz való önviszonyulás módosítását, a másként történő önértést, az önazonosság értelmezési dinamikáját sarkallja''.7

A Rovarház (1969) teorémája, mely szerint „a határátlépés agyonüti újjászüli az embert leizzad vacog fellobban" paradigmatikusnak tekinthető Tolnai Ottónál, hiszen az önmaga és a Másik olyan orientádóját teszi nyilvánvalóvá, amelyben a „saját és az idegen közötti cserék megváltoztatják a saját tapasztalatot, s ez a saját mindig mozgásban lévő értelmezését előlegezi".8 Alkotásainak műnemi, műfaji variabilitása és széthangzása, a paratextuális eligazítások (rekapituládó, gyermekvers felnőtteknek, katalekták, fuldoklás versben és prózában stb.) túlkínálata, a dklus- kompozíciók elosztása, a nyelv kollokviális regisztereinek teljes felszabadítása, a benyomások, a képek, a nevek gyorslistái az irodalom és a köznapok kölcsönös demitologizálását, demeta- forizálását, deterritorializádóját hívják életre. Az önleépítés, a maszktalanítás gesztusai, a felhalmozás folyamatos szétmállasztása, a referendalitás rövidzárlatai, a talált tárgyak, kulturális ready- made-ek diszlokádója a realitásnak a realitás hiányában történő felfedezését9 segítik elő. A nyelvi és a kulturális hibriditás, a minor státus szabványosíthatatlansága egyszerre aknázza ki és ássa alá a mindennapiság illuzórikus közvetlenségét, azonnaliságát és familiaritását. Ezért tekinthető joggal Tolnai Ottó reflexív gyakorlata a „totális irónia"10 megvalósítási kísérletének.

A szerző szövegeinek beszédalanya többek között „holdkóros Orpheuszként" (Legyek karfiol, 1973), „vidéki orfeuszként" (Vidéki Orfeusz, 1983), „zagyvanyelvűként", „nyelvgyökérrágóként", az „azúr spedalistájaként", „valótlan költőként" (Gyökérrágó, 1986), a „Telep inkognitóban élő Homéroszaként" (A repülő úr és a repülő leány EX Symposion, 1993/5-7.), „kisjugoszlávként" (Balkáni babér, 2001) jellemzi magát, arcvonásai azonban sohasem sejlenek fel tökéletesen tisztán. Bensője „homokkal alapozott, még nedves kis triptichonjával" (Rovarház) bíbelődik, a „lét delta kiscsatornájá- ban" (Legyek karfiol) lakozik, e kötet Cím nélkül tímű poémájából ismert mágikus kvadrátusban otthonos, ahol:- a dum stagnál- a dráva stagnál-ászává stagnál- a tisza ó a tisza stagnál- én: én.

A „láthatatlan váltókon át és kiemelt" (Világpor, 1980) versbeszédhez ragaszkodik, a „lét hegeit" (Versek könyve, 1992) betűzi, „műfajukat kereső műfajukat sosem is megtaláló" (Balkáni babér) szövegrelikviáit, könyv- és képanyagait költözteti. A helytörténet metafizikája, a hangsúlyozott pri- vátság nem az önfeltárás fogásait és mozzanatait teszi próbára, hanem pontosan a személyes sík és a nyilvános oldal közötti különbségtétel lehetőségét és útját jelöli ki. A beszédszubjektum már mindig valami másnak (is) a megszállottja, s az allúziókra, imitádókra, reminiszcendákra, önismétlésekre, paródiákra támaszkodó és szakosodó vallomástétel rafináltsága háttérbe szorítja a konfesszionalitás szokványos tendendáit. A szüntelen refigurálással, túlfokozott lajstromozással, az apró adalékok, életszeletek, emlékfoszlányok, gondolattöredékek tezaurális elrendezésével meg az írók, költők, művészek, teoretikusok, irányzatok, rendezők, színészek, képregényhősök névkataszterének bővítésével minden újabb megnyilatkozása felélénkíti az egymásba gyűrűdző nyelvi felületek textuáüs és vizuális dinamikáját.

115