Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Virág Zoltán: Az azúr enciklopédiája (Tolnai Ottó írásművészetéről)

„A Tolnai Ottó írásgyakorlatát mélyen meghatározó Ismétlés, variálás, a kijelentés, szövegdarab, fogalom, metafora újraidézése, az állandóan megújuló kontextusteremtés, egész opusát mozgásban tartja. Minthogy ebben az imaginádóban és nyelvi gyakorlatban mindig minden új s egyben már valahol leírt, az összefüggéseket kereső olvasás is a szüntelen rekapituládó jegyében folyik."11 Nagyon szoros kötődések szervesülnek egységessé, és az események, tárgyak, nevek mögött meghúzódó fogalomkörök egymáshoz hasonulása, egymáshoz hasonítása legalább annyira döntő, mint a komponálástechnikának az 1983-as Virág utca 3-ban szemléltetett rutinja: „Látod, ez az illetve az én tulajdonképpeni műfajom, formám: ahogy hozzáérek egy-egy műfaj falához, és hol boldog, hol fájdalmas arckifejezéssel visszahúzom, visszarántom a kezemet." A beszédszemély módszeres promódója révén szakadatlanul átrajzolódnak, elhalványulnak, újraszerveződnek a vers kondenzálásának, a versbefulladásnak (Homorú versek, 1963), a guevarai cselekvésmintának (Gerilladalok, 1967-1968 és Valóban mi lesz velünk, 1968), a nullaközép helyzetnek (Legyek karfiol), a versalkatrészek fürösztésének (Versek, 1975), az orfikus hagyománynak (Vidéki Orfeusz), Wili pengetéseinek (Wilhelm-dalok, 1992), az egy pontú pointillizmusnak, a versbe és prózába fojtódásnak (Balkáni babér), a fétistárgyaknak, a növényi és állati totemeknek, a firkafalnak, a babérnak, az azúrnak, a tengernek, továbbá a név- és sorskatalogizálásnak, az átutazó vadidegenségnek a formajegyei és jelentésrétegei.

Az összeköttetések, párhuzamok, egyenrangúsító érintkezések elevensége folytán igen lényeges kapcsolódási pontok, metszésszögek rajzolódnak ki Tolnai Ottó alkotásaiban a horvát, a szerb, a szlovén modernizmus és avantgárd törekvéseivel vagy a dészláv térség kortárs művészetének és irodalmának fejleményeivel összefüggésben. A zenitizmus és a hozzá kapcsolódó arbos12 módszer, a kozmizmus, a hipnizmus példái, művészeti-irodalmi szerepkörei és eljárásai, valamint a mediterrán kulturális szféra tengerképzetei egyaránt felbukkannak költeményeiben, színdarabjaiban, novelláiban, regényeiben és esszéiben, de a szövegek nem feltétlenül nevesítik minden alkalommal az elődöket, pályatársakat. A „dedvilizádó" és a „vas rokokó" Ljubomir Micic-i relatív esztétikája, a széthurcolás és az áramlás, az „önmagunkból építés" Stanislav Vinaver-i eszméje, az ellen-tudatnak, ellen-versnek, geometriai modellnek13 tekintett költemény Drágán Aleksic-i nemzetközisége, Rade Drainac „bandita avagy költő" pozídója, a „kék tengerek" messzeségét, a távolság végzetes megszállottságát, a végtelen csendességét mint ürességet14 üdvözlő Milos Cmjanski szumátraizmusa, Radomir Konstantinovic mindenütt jelenlévő tengere ugyanolyan érvénnyel idéződik fel a szerb hagyományból, mint az élet forrásaként, energiatartományaként, egy feledhetetlen álom őstörténeteként előtáruló tenger Silvije Strahimir Kranjcevic-i, Antun Gustav Matos-i, Jankó Polic Kamov-i, Tin (Augustin) Ujevic-i, Miroslav Krleza-i, Antun Soljan-i és Ivan Slamnig-i élményváltozatai a horvát kultúrából.

A mindent magához vonzó, magába szippantó tenger a sokfajúság és a sokfajtaság, az inneni és túli, a véges és végtelen, az élet és halál, a látható és láthatatlan felségterülete Tolnai Ottónál, az akvamarin, az ultramarin, az ultraviola, az abszolút viola, a kobalt, az indigókék specialistája pedig e familiáris tipográfia, topográfia és architextúra közvetítésével hozza létre az azúr enciklopédiáját. A Tin Ujevic-i poétika és emlékezés központjában álló, egyszerre dinamikus, destruktív és kaotikus erejű (Piac nad hrpom kamatja, 1975) tenger, a Radomir Konstantinovic-i regényhősök védekezésképtelenségének ellenszeréül szolgáló (Daj mm dams, 1954) tenger, az Ivan Slamnig költészetében sárga, fehér, sötétvörös, mentazöld és tinta színkavalkád, „öreg, sűrű kékség", „nyúlós zselatin" (Patriotska pjesma, More, Kad je mogla izdrzati, More vrvi, vrnutima, Barbara15 stb.) formájában felragyogó tenger, vagy az Antun Soljan prózájában távollevő hazaként (Izdacije, 1961) evokált tenger képzetkörei közeli rokonságban, gyümölcsöző kölcsönviszonyban állnak számos alkotásával. Jelesül az 1964-es Kontrapunkt (Symposion 61-63) antológiában közölt, 1961-ből származó E/ső esszé állandó változásban lévő tengerével, az 1965 és 1966 között keletkezett kisregény, a Látszott rajta, hogy nem őslakó hősének egyedül a vízközelségben érvényesíthető missziójával, az 1987-ben kiadott Prózák könyve A tenger a vak tengerészt ítézte meg a Palics című elbeszéléseinek tengeri „túlte- lítődésével" és „kékérzékenységével", vagy a Versek könyve „izzó azúrjával", a vajdasági irodalmat és Velencét közelhozó felségvizével, az 1992-es árvacsáth kötet „mind inkább indigóban égő"

116