Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Kovács Gábor: Az „inspiráló hatás"
nyaiban részesítette őket, ám ez együtt járt a minőségeszmény elhalványulásával. Pedig a század reményteljesen indult: „Természettudomány, demokrácia, romantika, mind (sic!) kifejlődésre váró minőségek lappanganak az újszülött század vérében. Napóleon és Goethe, a két kor határán ízelítőt adnak belőle, hogy miféle vállalkozásokra képes ez a minőség. Mit ad hozzá a tizenkilencedik század az örökölt családi erényhez? A gyakorlati kihasználás ösztönét és a kockázat szépségét."17 Mindazonáltal - vélekedik - nem volt haladás abban az értelemben, hogy az előző század minőségeszménye, az egyéniség kiművelésnek igénye elitéletformából sokak életformájává vált volna. Az előző század nyomorgó tömegei ugyan egyre jobban éltek, de továbbra is tömegként léteztek; méghozzá agresszív és önelégült tömegként. Megszületett a modern ember - fejtegeti Németh László egy olyan gondolatmenetben, melyben a kultúrkritikai válságfilozófiák ismert toposzát, a kultúra-civilizáció dichotómiát fogalmazza meg. A Magyarság és Európa történelemfelfogása Az 1935-ben írott Magyarság és Európa a Tanú-korszak egyik legelméletibb igényű műve volt, amelyben megkísérelte valamiféle szintézisét adni korábbi írásainak. Összefoglalta és továbbfejlesztette a korábbi Tanú-számokban szétszórt társadalomtörténeti-történetfilozó- fiai gondolatmeneteket. Másfelől azok a motívumok, amelyek itt jelentek meg először, a következő évek írásainak is konstans elemeivé váltak. Ebben a terjedelmes esszében Németh László lényegében véve az összes olyan társadalom- és kultúrtörténeti problémát fölvetette, amelyek az elkövetkező évtízedben írásainak vezérmotívumai voltak. Az első rész európai fejlődést tárgyaló történetfilozófiai eszmefuttatás; ezt követi a magyar történelmet - a legtöbb Németh László-íráshoz hasonlóan - erősen irodalomcentrikus módon tárgyaló második rész. Németh László perspektívája itt jelentősen kitágul: az addigi írásokban tárgyalt 18-19-20. század immáron a hosszú távú európai történelembe illesztve nyeri el a maga helyi értékét. A bevezetőben a szerző radikálisan megkérdőjelezi a felvilágosodás haladásoptimizmusát.18 A történelmi folyamat nézete szerint nem akkumulativ jellegű; legalábbis nem az értékek vonatkozásában. Az élet fizikai-materiális oldalát tekintve persze ő sem tagadja a fejlődést. Az anyagi civilizáció vívmányai a 19. század folyamán kétségkívül mind több ember számára váltak hozzáférhetővé. Ugyanakkor azonban nézete szerint ezzel egyidőben egy értékvesztési processzus is zajlott. Mint majd látni fogjuk, ebben az időszakban, az 1935-42 közötti periódusban a Németh Lászlónál egy évtizeddel fiatalabb Bibó ugyancsak azzal a problémával küszködött, hogy miként lehetséges összevetni a modernitás értékteremtő és értékpusztító folyamatait, és maga is erősen rokonszenvezett az értékdestrukciót hangsúlyozó válságfilozófiai állásponttal. Konkrét bizonyítékunk erre ugyan nincsen, mindazonáltal joggal feltételezhetjük, hogy ismerte Németh László 1935-ös írását, amelynek egyébként is meglehetősen nagy volt a korabeli visszhangja. Az idős Bibó azonban már nagyon határozottan visszautasította a hanyatlásteóriákon alapuló történelemszemléletet: Az európai társadalomfejlődés értelmében ezeket szekularizált aranykormítoszókként értelmezte. Visszatérve azonban a Magyarság és Európára: ebben Németh László nagyon határozottan leszögezi, hogy a történelemben nem lehet törvényszerűen bekövetkező fejlődésről beszélni. Ebből a tételből aztán kettős következtetést von le. Egyfelől azt, hogy soha nincsen semmiféle garancia az éppen aktuális válságok sikeres leküzdésére, ennélfogva az olcsó s a valós helyzettel nem számot vető optimizmust fel kell hogy váltsa a feladatok nagyságát jobban felmérni tudó tragikus életérzés. Másfelől viszont rámutat arra, hogy ez a 82
