Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Kovács Gábor: Az „inspiráló hatás"

hogy az egész földgolyót behálózó kapitalista gazdasági rendszer kimerítette a lehetőségeit, mert immáron nem képes új területek bekapcsolásra. Az eredmény egy polarizálódó társadalom, melyben a vagyon egyre kevesebb kézben halmozódik föl. Mindazonáltal Németh László a kapitalizmus legnagyobb bűnét talán nem is ebben, hanem az egyéniség megnyomorításában, a tömegtársadalom megteremtésében látta.

A szocializmus szerinte átvette a kapitalizmus értékrendjét. Ezt egy másik tanulmányban, az 1933-as A huszadik század vezérjclenségeiben fejtette ki; „a szocializmus egy nagy közösségről álmodik, amely az egyént sejtté fokozza le, viszont oly arányosan osztja el tagjai közt a javakat, mint egy szervezet sejtjei között a táplálékot. A kapitalizmus sok harcoló egyedét összeolvasztja és egy harmonikus közösség-óriásban támasztja föl. Csakhogy ez az óriás miután elpusztította a kapitalistákat, épp úgy gondolkodik, mint egy kapitalista."14

Végső soron - írja - mindkettő rendszer felszámolja az emberi egyéniséget. Ez a gondolat összekapcsolódik a minőség eszméjének hangsúlyozásával. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus nagy tömegek számára addig elérhetetlen anyagi jólétet biztosított. Ám ez egy ellentmondásos folyamat, mert ez együtt járt a minőség, vagyis a 18. századi elitkultúra felszámolásával. A mennyiség győzött a minőség fölött; Németh László itt voltaképpen a tömegnek és elitnek a korabeli válságfilozófiákból ismert motívumát fogalmazza meg. A témát egy másik írásában, Ortegának A tömegek lázadása (1932) című könyvéről írott ismertetésében bontotta ki aztán részletesen. Itt kiderül, hogy miért tartja veszélyesnek az eltömegesedést, illetve, hogy szerinte mi a minőségi kultúrát őrző elitnek a legfőbb társadalmi funkciója. Mindenfajta társadalom fennmaradása tudatos erőfeszítést követel - fejtegeti -, márpedig erre a tudatos erőfeszítésre csak a minőségi kultúrával rendelkező, abból közösségi erényt kovácsoló egyénekből álló elit képes. (Érdemes ennél a gondolatnál egy pillanatra elidőzni, mert ez Bibónál is alapvető motívum lesz.) A tömeg minden vonatkozásban ezeknek az egyéniségeknek és az általuk képviselt minőségnek a nyílt tagadása. Az egyéniség életformája állandó erőfeszítés, a tömeg életformája a passzív hedonizmus: „Ez a tömeg azonban nem teremtette a világot, amelyet élvezett. Elfelejtette, hogy a társadalom nem természet, nincs magától, mint a föld és az erdő: a társadalom fenntartásához erények szívós összjátékára van szükség. Ez a tömeg, mint a barbárok, természetnek tekinti a kultúrát; élvezni akarja s veszni hagyja az erényt, mely létrehozta. Megszállja Rómát s vandál módra táboroz benne."13

Ebben az írásban már kibontakoznak egy történetfilozófiai koncepció körvonalai is. A gondolatmenetben a tárgyalt három évszázad mindegyike egy sajátos karakterrel jellemezhető időszakként jelenik meg. A 18. század a minőség évszázada, a 19. század a mennyiségé, míg a 20. század a két elv összecsapásának a korszaka.

Egy újabb írásban, melynek a Vázlatok „A tizennyolcadik század"-hoz címet adta, már részletesebben is kifejtette, hogy miért van nagy véleménnyel erről az időszakról. Mint írja, ezt a kort túlzó szenvedélyek hiánya, jó kedély és arányérzék jellemezte; a felvilágosodás pedig valójában nem volt más, mint a mérték és a harmónia vallása. Hume-ról írva kiemeli, hogy ennek a századnak az eszménye még a minőségi munka volt: „Hume »utilitarizmu- sát« éppoly kevéssé lehet a mai szatócsok utilitarizmusával mérni, mint az akkori kereskedelmet a maival (...) Hume közgazdasági tanulmányai közül a legragyogóbbak egyike, amelyben a kereskedelmet dicsőíti. A piac, amely ma pénzsajtoló mechanizmus, neki a társadalmi együttműködés csodája, melyen egymást becsülő művészkezek cserélik ki a közlekedés jóvoltából alkotásaikat."16 Azonban jelzi ennek az aranykornak az árnyait is, mindenekelőtt azt, hogy a civilizált életforma az elit kiváltsága volt, vele szemben ott állt az ennek az életformának az előnyeiből kirekesztett tömeg. A század végére elapadtak az aranykort létrehozó és fenntartó erők, meglazult az elit önfegyelme, az aranykor a francia forradalom vérzivatarába torkollott. Mint azt a már említett tanulmányban, A huszadik század vezérjelenségeiben kifejti, a 19. század fölemelte a tömegeket, a civilizáció anyagi vívmá81