Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Kovács Gábor: Az „inspiráló hatás"

mák helyett előszeretettel használ metaforákat. Ezek a metaforák írásaiban történetfilozófiai és történelmi gondolatmenetek építőköveiként jelennek meg. Maguk a gondolatmenetek pedig többnyire irodalomtörténeti-esztétikai vagy politikai eszmefuttatásokba ágyazódnak be. Ráadásul gondolatvilága a tárgyalt időszakban - ami hozzávetőleg az 1930-as évek elejétől a 40-es évek elejéig terjed - egyszerre mutat állandóságot a fő motívumaiban, másfelől pedig változékonyságot ezen motívumok összefűzésének módjában.4 Esetében kiváltképpen vigyázni kell tehát arra, hogy nézeteinek rekonstrukciója ne váljék konstrukcióvá. Németh László tudományfelfogása a lehető legtávolabb állt a szaktudósétól. Tudatos gátlástalansággal lépte át a különböző szakterületek határait - saját megfogalmazása szerint az esszé számára éppen ennek a határátlépésnek volt a műfaja.5 Önmagát - mintegy védekezésképpen is az őt ért támadásokra - dacosan vallotta dilettánsnak; de a szó 18. századi értelmében. A 19. századot pedig éppen azért bírálta, mert a tudományt egymástól elszigetelt résztudományokra szakította szét, lehetetlenné téve ezáltal egy egységes tudományos világkép kialakítását. Ő ugyanis egy olyan modern világkép körvonalazását tűzte ki célul, mely az egyéni és a közösségi cselekvés alapjává válhat. A tudomány számára ilyenformán az „üdvösségügy" része volt, és az iránta való érdeklődés a világgal szemben érzett „szorongó tájékozatlanságból" fakadt.

Németh László azonban metaforikus gondolkodásmódja ellenére is mindenekelőtt gondolkodó volt.6 Ha esszéiben nincs is átfogó és koherens elmélet, vannak azonban olyan gondolati modellek, melyek mégiscsak kirajzolják egy sajátos történelemfelfogás és politikai koncepció körvonalait. Célunk ezeknek a gondolati modelleknek a rekonstrukciója. Azonban ennek során ügyelnünk kell az idődimenzióra: ezek a modellek ugyanis nem statikusak, hanem dinamikusak, és a tárgyalt időszakban folyamatosan újra strukturálódnak. További nehézség az, hogy Németh László esetében a gondolati teljesítmény nemigen választható el magánéletének, egyéni sorsának alakulásától. Amikor 1927-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatát, Osváthnak írott levelében rögtön be is jelentette azt az igényét, hogy a magyar irodalom szellemi organizátora szeretne lenni. Azonban mint hamarosan kiderült, még ennél is többet akart. Az irodalom számára „üdvösségügy" volt. Ez a koncepció azonban nem egyszerűen az egyéni megváltást jelentette. Úgy vélte, hogy az írónak össze kell kötnie sorsát azzal a közösséggel, melyhez tartozik. Ha pedig ez a közösség olyan súlyos problémákkal küszködik, mint a magyar, akkor az írónak kell utat mutatnia. Ez a szándék manifesztálódott az 1932-ben elindított és 1937-ig megjelenő Tanúban, amely mint egyszemélyes folyóirat a maga nemében - akár Ortega, akár Szabó Dezső hasonló kísérleteivel vetjük össze - tematikai gazdagságát és horizontjának tágasságát tekintve egyedülálló vállalkozás volt. A Tanút a nemzedéki tájékozódás fórumának szánta, ezért is próbálta meg írótársait bevonva „szabályos" folyóirattá átalakítani. Majd amikor ez nem sikerült, 1934-ben kezdeményezte a Válasz elindítását, amelyet még akkor is támogatott anyagilag, amikor többé már nem volt tagja a szerkesztőségnek.7 Az 1930-as évek elejének reformreményekkel teli időszakában a népi mozgalom fegyvertársaként vált országosan ismert közéleti szereplővé. Az egyébként visszahúzódó alkatú író 1932-ben nézeteit a politikai publicisztika formájában megfogalmazva politikai programot írt, sőt 1934-ben a Gömböshöz közelálló Kozma Miklós felkérésére elvállalta a rádió irodalmi osztályának a vezetését. Azonban a Gömbös reformszándékainak komolyságához fűződő reményei hamarosan füstbe mentek, rádióban viselt tisztségéről lemondott, és visszavonult a politikától. Ám ez csak azt jelentette, hogy nem vállalt tisztséget és nem lépett be semmiféle politikai mozgalomba. Nem lett tagja az 1937-ben a népi mozgalomból kinövő Márciusi Frontnak sem, de az aktuális politikai eseményeket továbbra is figyelte és értékelte.

Az aktív közéleti szerepléstől való visszahúzódás idején, a 30-as évek második felében jelent meg írásaiban a sziget-metafora. Az évtized végén több írásában is azt fejtegette, hogy a magyar kultúra mindig is szigetes szerkezetű volt, azaz a megújulás mindig sziget79