Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek (Márai Sándor: erősítő)

s a levélregény minősítést sem tartjuk megnyugtatónak. Ez a Márai-szöveg nemhogy a levélregény, még a levél kritériumainak sem felel meg igazán, utóbbiaknak legföljebb abban, hogy van - névtelen - szerzője, van - névtelen - címzettje, s a feladó el is küldi irományát Avilába, egy levantei fuvarossal (7., 173.). Elgondolkodtató, hogy maga a narrátor egyszer sem titulálja levélnek elmeművét, ehelyett mindig „írás"-ról, „jelentésiről beszél. Nem levél hát az erősítő, ámde még kevésbé levélregény. Hiányoznak belőle ama jellemzők, amelyeket e műfaj klasszikusai (Diderot, Montesquieu, Richardson, Rousseau, Goethe stb.) avattak kánonná. Akkor hova, milyen típusba sorolható? A magunk részéről úgy találjuk: a benne megjelenülő határhelyzet s egyéb ismérvek okán ez a könyv is a Márai-életműben domináns nagyepikai modell, a krízisregém/ egyik variánsának tekinthető. Oly változattal van dolgunk, amely ezúttal a fejlődésregcnnycl tart közeli rokonságot, egynémely részletei pedig a vallomással és az esszével, illetőleg az útirajzzal érintkeznek. Csupán látszatra egyszerű, valójában bonyolult alakzat az erősítő, s ez a több műfajjal is határos vállalkozás példa arra, hogy szerzője még hajlott korában sem veszítette el kísérletező, újító kedvét.

Említettük volt: a regény elbeszélője és központi alakja egyazon - fiktív - személy, ilyképp az erősítő egy alakra, egy tudatra, egy perspektívára, egy hangra komponált alkotás. Különleges szerep birtokosa a narrátor: a szövegben az első szótól az utolsóig az ő észjárása, az ő nézőpontja, az ő szólama érvényesül. Csak azt láthatjuk, amit ő lát, csak arról értesülhetünk, amit ő följegyzésre érdemesnek tart, s mindenki más beszédét a magáéra hangszereli át. Általa létezik a regényvilág, a regényvilág által létezik ő. Az egyes szám első személyű visszatekintés annak a tizenhat hónapnak a történéseit veti papírra, amelyet a karmelita inkvizítor 1598 októberének végétől (10.) 1600. február 17- ig - Giordano Bruno megégettetésének napjáig - Rómában töltött, illetőleg azét a közelebbről meg nem határozott időszakét, amely „Hosszú gyaloglás és szekerezés után" (7.) Firenzén át Genfbe vezetett. Ennek a mintegy másfél esztendőnek az élményeit, tapasztalásait, fölismeréseit sűríti össze a nyomda átmeneti leállása miatt szabadságolt s „...két hete éjjel-nappal körmöl"-ő (173.) narrátor. A szöveg a megírás körülményeit, a szerző léthelyzetét vázolja elsőül (7.), hogy - utalva a lázas koncipiálás közben elpergett időre - ugyanide kanyarodjék vissza (173-174., 176-177.). Ilyképp az előhívott múltat a jelen képei övezik, vagyis az erősítő keretes megoldású regény, nyitódván és záródván egy jellegzetes vallási formulával. A „rámán" belül a történetmondás a kronológia elvét követi, az időrend érvényesítése viszont nem mechanikus és abszolút. A Lenyakazott Szent János kolostorban eltelt majd tizenhat hónap egyetlen tömbbé olvad össze, nincs igazán jelentősége annak, hogy az ott látott, hallott, tapasztalt dolgok közül melyik volt előbb, melyik utóbb, és akadnak oly események is - például az, hogy a szerzetes, megszegve a regulát, vászoninget vásárol a durva szőrcsuha alá (105., 139., 149.) -, amelyek nem a maguk pillanatában, hanem csak jóval később kerülnek szóba. Feltűnhet, hogy a szöveg mily keveset közöl az immár a negyvenes éveinek derekát taposó (9.) elbeszélő múltjáról, előéletéről; jószerével semmit. Az itt-ott elejtett megjegyzések (9., 35., 133.,

161., 174.) teljességgel alkalmatlanok arra, hogy a narrátor ifjúságára, neveltetésére, pályafutására (etc.) következtessünk belőlük. A mesélő számára (s így számunkra is) kizárólag az a lényeges, ami Itáliában és Svájcban esett meg vele s zajlott le benne.

A visszaemlékezés ebben a regényben sem gépies művelet, afféle memóriapróba; nem puszta megidézése, hanem újjáteremtése a volt dolgoknak, nem szimpla reprodukció, hanem alkotó produkció. Az elbeszélő a végkifejlet felől, a jelenhez vezető, sőt, a jelenbe érő útként, folyamatként szemléli önnön múltját, a maga mögött hagyott más63