Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek (Márai Sándor: erősítő)

fél esztendő történéseit. Az utólagos értelemadás teleologikussá formálja a szöveget, s az önkéntelenül is célképzetes gondolkodás megszűri, átrendezi, új megvilágításba helyezi a korábbi eseményeket. Az érdektelennek tetsző mozzanatok, epizódok kimaradnak, hogy más, a jelen szemszögéből múlhatatlanul fontosnak ítélt helyzetek, beszélgetések, órák, esetleg pillanatok annál nagyobb hangsúllyal és terjedelemben szerepeljenek. Ily módon a fölidézett s tudatosított múlt részint összezsugorodik, részint kitágul, egyes elemei eltűnnek, mások meg elváltoznak, átlényegülnek, szinte észrevétlenül előkészítvén, motiválván a szerzetes-inkvizítor döntését. A döntést, amely a látszat szerint egyik percről a másikra érlelődik meg, valójában viszont egy hosszú folyamat, egy nagy belső út végállomása. Kétségtelen: a Giordano Bruno alkuvástalan siralomházi viselkedése és máglyahalála keltette megrendülés zökkenti ki az időt a szerzetesben, az átalakulás, a „lázadás" azonban - ha látensen is - már Rómába érkeztétől készülődött benne. Akkortól, amidőn még így beszélt: „... átéreztem, hogy nincs más, amit mi, bűnös emberek kérhetünk és remélhetünk, mint a Hit, a föltétien Hit, amely nem kérdez, nem vitatkozik. És nincs nagyobb bűn, nincs esztelenebb embertelenség, mint az eretnekség. Ezért elhatároztam, hogy most már minden megmaradt időmet és erőmet az eretnekek kinyomozására, felderítésére és megsemmisítésére fordítom. (...) végre tudtam, miért élek" (12., 13.), illetőleg: „Nem is lesz már rend ezen a földrészen, csak amikor az eretnekek megtérnek, a pogányok áttérnek és megint egy akol lesz és egy pásztor." Ez a sziklaszilárdnak látszó meggyőződés - állítólag - egyetlen esemény hatására omlott össze, átadván helyét a fölismerésnek: „Úgy tanultam, a Szent Cél mindennél fontosabb: legyen Egy Akol és Egy Pásztor. De aztán reámsújtott, mint a villámcsapás, a félelmes gyanú, hogy egy ember lehet több, mint egy akol. - Akkor megingott hitem a mesterségemben. (...) mély szívbéli szomorúsággal, elhatároztam, hogy sutba dobom tanult mesterségem, felhagyok az inkvizítorsággal" (176. - A kiemelések tőlünk!). Bizonyos jelek azonban arról vallanak, hogy a gyökeresnek is nevezhető változás mégsem mintegy varázsütésre zajlott le, ama „villámcsapás" nem derült égből sújtott a szerzetesre. A szöveg roppant finom utalások és anticipációk sokaságát tartalmazza, s reájuk ügyelve kitetszik, hogy a látványos fordulat ámbár hirtelen, semmiképp sem előzmény- telen. Akkor következik be, amikor - a hegeli, marxi formulával élvén - a mennyiség minőségbe csap át. Az elbeszélő, nem lévén filozófus, sem lélekbúvár, természetesen beéri annyival, hogy rögzítsen egynémely tényeket, észrevételeket, fejleményeket. Kommentálásuktól tartózkodik, oksági lánccá nem fűzi őket, s egyiket sem vonja kapcsolatba végső döntésével. Nem is az ő tiszte ez, annál inkább a befogadóé, aki elhallgatásokból, szerteszórt és mellékesnek látszó följegyzésekből maga kényszerül következtetni a lappangás stádiumára, a belső folyamatokra, egy lélek fokozatos átalakulására, szem előtt tartva közben a sartre-i figyelmeztetést: „... mindent az olvasónak kell kitalálnia, örökösen meghaladva a leírt dolgot. Kétségtelen, hogy vezeti az író, de csak vezeti; a leszúrt jelzőkarókat, melyek közt nincs semmi, az olvasónak kell összekötnie, s neki kell túllépnie rajtuk."17

Amidőn a karmelita szerzetes meggyőződésváltásának motivációját, előtörténetét fürkésszük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül e figura habitusát, mentalitását, rögzült viselkedésformáit, szemlélet- és beszédmódját. A spanyol inkvizítor „személyében" oly fiktív alakkal van dolgunk, kit hite, hivatása, a több évtizedes kolostori lét s az állandó függés feltétlen alázatra, engedelmességre, vakfegyelemre, előítéletes gondolkodásra, vagyis esetleges kételyeinek, különvéleményeinek, indulatainak, bíráló észrevételeinek csírájukban való elfojtására (de legalábbis a tudattalanba süllyesztésére) idomított, s

64