Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Legenda Mándy Ivánról
Lator László: Én a novelláiban nem a túlfűtött érzelmeket érzem, hanem inkább a furcsa, hagymázos légkört. És ahogy ő hallgatni tudott, hát hiszen mindnyájan azt mondjuk, hogy Iván figyelt. Azt gondolom, hogy a hőseiről, ha lehet egyáltalán hősöknek nevezni őket, nem tudunk meg többet, kivéve persze azokat, akiket ismertünk, mondjuk, a Fabulya feleségei, az Előadók, társszerzők, vagy a Brancs alakjait, mint hogy egy furcsa, irizáló, vagy körvonaltalan alak csak úgy átcsúszik a novellán, egy nagyon erős atmoszférában. Biztos, hogy Mándy hallgatta, mit beszélnek az emberek, időnként hosszabb önvallomásokat is meghallgathatott egy-egy csehóban, de ami az ő novelláiba azokból bekerült, azok a mondatfoszlányok, a mondattöredékek, amiket Mándy szemlélete vagy közérzete hívott be a novellába. Karcsúi Kulcsár István: Ha valaki mesélt vagy beszélt, alig voltam úgy vele együtt, hogy azt ne mondta volna: adjatok gyorsan egy cetlit, meg egy golyóstollat! Gyakran papírszalvétákra írta föl, amit hallott. Veszedelmes dolog volt, mert ha valakinek volt valami ötlete, vagy sajátos neve, vagy nem tudom, micsodája, azt ő azonnal fölírta. Azt mondta: ez az én kannibál önzésem. Domokos Mátyás: Valóban nagyon fontos, amit Kulcsár Pista mond, mert én olvasóként és kritikusként, de Mándy fiatalabb barátjaként is azt tapasztaltam, hogy nagyon eleven kapcsolatban volt az élettel, csak éppen azt vette ki az élet jelenségeiből szinte magnetofon hűséggel, amire az ő írói természetének szüksége volt, amire affinitása volt, és ezáltal az élet, ahogyan azt mi naturális értelemben felfogjuk, eltűnik az írásaiból, és másképpen rendeződve, mozaikokként jön vissza az a lényeg, amit ő megfigyelt. És amit ő fontosnak tartott. Én megfigyeltem Mándy körül egyébként azt is, hogy amerre jár és amerre mozog, az élet maga is átváltozik Mándy novellákká. Tehát ez egy furcsa kapcsolat volt író és az élete között, és itt nemcsak a személyes életére gondolok, hanem arra, hogy a jelenségek, ha az ember már egy kicsit ismerte az ő lírai világát, kezdtek úgy rendeződni, mintha egy Mándy-novellában élnénk és mozognánk. Azért tudunk ennyi anekdotát elmondani róla, ennyi, egyébként igaz történetet, mert körülötte ezek novellává kristályosodtak. Furcsa módon, noha látszólag semmit nem tett ennek érdekében, de én is tapasztaltam, hogy valósággal szellemi zsebtolvajként vág zsebre egy-egy félmondatot, egy megfigyelést, méghozzá olyan dolgokat, amikre a legtöbb ember, még ha író, akkor is, ügyet se vet. És ebből a hulladékból, ebből a maradékból építette föl a saját írói világát, ami teljes írói világ. Van egy kései novellája, azt hiszem, A fáhrtmester a címe, vagy legalábbis egy ilyen fáhrtmester a hőse, aki tolja a felvevőgépet. Akkor ott el is hangzik ez: én a maradékokból csinálom meg. Egyik író kollegája azt mondta kicsit rosszmájúan, de nagyon éleslátóan - hivatkozva az Ügynök a kórházban című novellájára, amely azzal kezdődik, hogy egy Rákóczi úti beszólító ügynököt kiszorítanak a Dohány utcába, és akkor ez az ügynök azt mondja: innen már nem hagyom kiszorítani magamat -, no most ez az író azt mondta, hogy Mándy is ilyen, hogy kiszorították az irodalom főútvonalairól, de onnan már nem hagyja tovább kiszorítani magát, és ott megcsinálja ezt a teljes világot. Tudnék is példákat mondani erre, hogyan rendeződött át körülötte az élet novellává, de Rába Gyurka mondta, hogy „ki beszél". Oda térek vissza, akármilyen banálisán hangzik is, hogy az élet beszél, de nem naturalista stílusban: egy láthatatlan rendező merész vágásokkal átrendezte az élet szavát, az élet hangját. Vidor Miklós: Én ezt majdnem hogy megfordítanám: úgy megszoktuk, hogy már az ő szemével látjuk a jelenségeket. Karosai Kulcsár István: Ezt akartam éppen mondani, hogy mikor megismertem Ivánt és utána beszéltünk baráti körben, feltűnt, milyen érdekes, hogy beszélnek ezek,'mi ez a hang? Hát ez Iván hangja volt. 107
