Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)

veszélyben érezte magát. A megnevezett peremvidékek 20. századi történetében úgyszintén a megértés és a gyűlölet közötti hisztérikusan ide-oda lengő ingára leszünk figyelmek. Végső ideje, hogy a holocaust kultúrájának a tövében tudomásul vegyük a peremvidékek kultúrájához tartozó tömegsír-kultúrát, meg kell ismerkednünk az etnikai tisztogatások fekete könyvével, szembesülnünk kell a gonosz feltétlen győzelmeivel. Nélkülük nehéz elképzelni a peremvidék kultúráját, irodalmát, nyelvét, „szubsztanciáját".

Kertész Imre, Nobel-díjas író többször is beszélt arról, hogy a 20. században a holocaust kultúrája dominált, s ezért - Adornót átfogalmazva - kijelentette, hogy Auschwitz után Auschwitzról kell beszélni. A Nobel-díj kapcsán pedig a világkisebbség írójának nevezte magát. Pontosan fogalmazott: a holocaust kultúráját el- téphetetlen szálak fűzik a kisebbségi állapothoz. A peremvidéki/kisebbségi térségekben nem beszélhetünk ugyan holocaustról, hanem államilag előkészített tömegsírokról, államilag megszervezett módszeres etnikai tisztogatásokról, amelynek a nyelve szintén a kisebbségi állapot szótárába szorult be. Ezért kell tudomásul vennünk a peremvidékek tömegsír-kultúráját, s Adornóra emlékeztetve - mondhatjuk, hogy a peremvidéken a tömegsírok után a tömegsírokról kell írni. De lévén szó kultúráról, ilyen esetben mindig többről van szó mint tömegsírról, hiszen a holocaust kultúrája sem egyenlíthető ki a krematóriumokkal. Többről van szó: egy történetről, amely beköltözött minden más történetbe. Ez pedig az idegenség, a hontalanság, a hazátlanság története, amely a peremirodalmak, ezen belül főleg a kisebbségi irodalmak apokrif hagyományát képezi. Az idegenség, a hontalanág, a hazátlanság a kisebbségi peremvidék nyelve, diskurzusa.

A holocaust kultúrája valójában a peremvidéki kisebbségek kultúrájának szélsőséges, barbár folytatása, mintegy előlegezte azt, időben felhívta a figyelmet a veszélyre. Csak emlékeztetni kívánok a peremvidék egzisztenciális szituációját átélő, és mindenek előtt a kisebbségi nyelvi helyzetben gyökerező Franz Kafka életművére, amely a modernitás központi értékévé teszi azt a kiszolgáltatottságot, létromlást, idegenséget, a száműzött anyanyelvet, amely a peremvidéki élet és a kisebbségi helyzet szükségszerű velejárója.

A kisebbségi irodalmakat mind a mai napig is partikularitásként szemlélik és vizsgálják. Az anyanyelv hazájából is úgy tekintenek rá mint egy egzotikus, agonizáló térre, amelyből csak úgy lehet kilépni, ha a lakója megtagadja, feladja magát, lemond a másságról. A politikai erőviszonyok folytán ezt a partikularitást a kisebbségi irodalmak önkéntesen vállalták, ezért kapcsolódott hozzájuk a provincializmus, az anakronizmus, a lokalizmus fogalma. Tény, hogy mindez - a politikai kényszerkörülmények folytán - meghatározza őket. De miután a kisebbségi irodalomra nem zúdulnak immár a posztversailles-i instrumentális feladatok, éppen ennek köszönve - végre! - kötöttség nélkül szembesülhet saját világélményével, világértelmezésével, narratívájával, amelyeket a politikai kényszerhelyzetek mindeddig elnémítottak, öncenzúrára kényszeríttettek. Kiderül, hogy amit sorsnak tartott, csak a sors köntöse vagy néhány mozaikkockája volt. A közvetlen (politikai) elnyomás után bekövetkezett a saját sorsával mint világsorssal való szembesülés. Kiderül, hogy a provinciális álarc mögött egyetemes érvényű világ rejtezik, s az álarc mögött másféle hagyomány olvasható ki. Hogy ennek miben55