Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Legenda Mándy Ivánról

Káló Flórián: Rákóczi fejedelemhez méltó.

Rá lm György: De elkövetkezett a dolog lényege, és a lényegen belül, többek között felszólalt Pándi Pál, elmondott egy szenvedélyes antiimperialista szöveget.

Káló Flórián: Ahogy az dukált akkor.

Rába György: De azért nem dukált annyira, hogy ne lepett volna meg bennünket, néhá- nyunkat legalábbis, és ne zavart volna. Mándy Ivánt különösképpen. Hát még az, amikor Pándi kijelentette, hogy ezt a szöveget ő megfogalmazza, és közös kiáltványként óhajtja terjeszteni. Szünet következett, akkor Mándy Iván odament hozzá, és azt mondta: idefigyelj! ha te ezt a szöveget velünk alá akarod íratni, úgy fenéken rúglak, hogy megemlegeted. De hogyha békén hagysz bennünket ezzel a szöveggel, azt nem fogjuk elfelejteni, ha úgy következnek a dolgok - mondta 1948-ban. Nem tudom, hogy félt-e Mándy Iván erejétől Pándi Pál, aki egyébként ifjúsági birkózó volt, és Iván nem volt az, de tény az, hogy nem íratott alá velünk semmit.

Karcsai Kulcsár István: Én meg úgy ismertem meg Ivánt, hogy a Madách Színházban voltam segédrendező, de irodalmi ambíciókkal, úgy hogy dramatizáltam egy Jókai-kisre- gényt, ez A nagyenyedi két fűzfa volt. Akkor a SZOT-nak, a szakszervezetek központjának volt egy műsorfüzet-sorozata. Abban az időben nagyon népszerűek voltak az ún. amatőr együttesek, mert valamiféle társadalmi munkát kellett végezni, és a színjátszás volt a legkönnyebb. Rengeteg amatőr együttes alakult, ezeknek az anyagát, színdarabokat, kis jeleneteket, adta ki az a bizonyos SZOT. Ide vittem el ezt a Jókai-dramatizálást, és azt mondták: add oda Mándy Ivánnak. Amitől én teljesen megrendültem, mert a nevét ismertem, mondtam: ez névazonosság? - Dehogy, ez Mándy Iván, az író. Rettentő meghatottan odaadtam A nagyenyedi két fűzfát Ivánnak, aki körülbelül egy hét múlva azt mondta: minden rendben van, jön a kis jelenet, ötven százalékot fölvehetsz, ötven százalék Vidor Micué, mert egy kicsit le kellett porolni.

Később megalapították az úgynevezett Népművészeti Intézetet, ami nem különösen szerencsés név, mert foglalkozott amatőr táncosokkal, színjátszókkal, bábosokkal, és így tovább. Ott alakult egy nagyon kitűnő szerkesztőség, és egy Színjátszók Könyvtára című sorozat, amelyben nagyon jó dolgok jelentek meg. Ez úgy történhetett, hogy ez a hely valóságos sziget volt az ötvenes években, Széli Jenőnek köszönhetően, aki kiváló ember volt, ő volt az igazgató. Egy F. Rácz Kálmán nevezetű szerkesztő vezette a mi csoportunkat, szintén író ember. Ide került Iván, és így lettünk kollegák ebben a bizonyos Színjátszók Könyvtára sorozat szerkesztésében. Aminek a nagy érdeme - függetlenül attól, hogy viszonylag színvonalas dolgok jelentek meg benne - az volt, hogy az íróknak anyagi lehetőséget biztosított.

Vidor Miklós: Életmentést.

Karcsai Kulcsár István: Tamási Árontól Remenyik Zsigmondig, Tersánszky Józsi Jenőig, sőt Illyés Gyuláig jelentek meg itt az írók munkái. Itt voltunk kollegák Ivánnal jó néhány éven keresztül. Rengeteg dilettáns anyag is jött, azokról is kellett lektori véleményt írni. Precízen, komolyan megírta a lektori véleményeket, és nagyon remek szerkesztő volt ebben az időben.

Később aztán sorra kirakták az embereket, Ivánt az elsők közt. Fanyar humorára jellemző, hogy lement az igazgatóhoz, és amikor feljött, kérdeztük mi történt? - Azt mondja: kirúgtak. Mondom, ki? - Azt mondja: Széli Jenő. Sírt! Azt mondta: Mándy elvtárs, magát kell kidobnom? És azt mondtam: ne sírjon Széli elvtárs, majd csak lesz valahogy! Szóval ebben a stílusban ért véget Iván egyetlen fix állása.

Vidor Miklós: Egyébként visszatérve arra, hogy miből élt. Jóval korábban, mondjuk, még az ántivilágban is, amikor eljött a nagy fizetési nap, akkor mindig egy frászban ment a kasszához, mert előfordult, hogy azzal fogadták: a papa már járt itt.

105