Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Lackfi János: Kosztolányi álma

És a csend jő.

Alszik a homályos éjbe künn a csengő.

A díván elbújik félve.

Szundít a karosszék.

Almos a poros kép.

Alszanak a csengetyűk.

Alszanak már mindenütt.

A játékok, a karikahajtók, a szegény tükör is hallgatag lóg.

Ó, a néma csengetyűk.

Az óránk is félve üt.

Alszik a cicánk s a vén szelindek, föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.

Alszanak a régi réz-kilincsek s alszanak a fáradt, barna ajtók. 3

Az este a zárt tér felderítésének, bemutatásának legalkalmasabb, legmeghittebb pillanata, s itt még szilárd bizonyosság, hogy a belső családi kör megóvható a külvilág nyersebb hatásaitól. A „messze-messze" vonatfütty ezeknek az erősebb ingereknek, egyelőre távoli vonzásoknak szűrt, szelídített változata, alig erőteljesebb, mint egy villanyvasút zöreje. A messzeség, a másmilyenség, az állandó változás itt még csak halvány fantomkép a világ legperemén. Minden, ami itt van karnyújtásnyira, egészen töménnyé, szuggesztívvá és szimbolikussá növekszik. A bezárt ajtó lehatárolja a perspektívát, a sötétbe bugyolált csengő némasága révén minden kapcsolat megszűnik a külvilággal. A csengőszó (pontosabban néhány csengő szó) ugyanakkor meghatározza a teret, s jóllehet mindannyiszor némaságra kárhoztatva, mégis vissza-visszatér, s fonetikai anyagát tekintve megcsendül a „csend jő", „csengő" s a kétszer ismételt „csengetyűk", míg végre, ha „félve" is, de valóságosan ütni kezd az óra. A csengővel azonos anyagból készült, és csilingelő hanganyaga révén is avval összezendülő motívum a verszáró rézkilincs is, amellyel mintegy elhal a versen végigzenélő harangjáték. Ez az illuzionisztikus csengés-bongás, melyből, mint láttuk, csak egyetlen hang szólal meg ténylegesen, s az járja be oda-vissza a sorokat, már a tudat fellazulását, az álom jöttét, a verstér kitágulását jelzi.

A berendezést itt a gyermeki képzelet kerekíti le, megannyi eleven, álmos személy áll, ül vagy éppen lóg itt a falon, meseszerűen megelevenedett, szinte hortyogó társaság. Mind passzívan, de lélegző passzivitással, jóindulatú mesehősökként töltik be szerepüket, strá- zsálnak mintegy a kisgyerek mellett. Álmukat épp ő óvja, s ha jóleső is e puhán szunnyadó, szinte képlékeny közeg, a jóérzésbe talán cseppnyi szorongás is vegyül. A szegény, álmos, elfáradt és cseppet komor világ szunnyadozását szemlélhetjük itt, a dívány fél, az óra félve üt: előbbi tán azért, mert a nappali pihenés eszközeként idegenül érzi magát a nyugalomban, mint valami beszabadult, éjszaka élő állat, az utóbbi pedig mert még megzavarja a nyugalmat. Semmi diszharmónia, minden a helyén, a két állat képe, e szobában tartott, szelídített, szinte sterilizált természet-minta árulkodó motívum. Egyrészt az Ószövetség paradicsom-vízióját idézik, ahol is ragadozók és áldozataik együtt időznek szent békében: a két, normális esetben egymásra acsarkodó lényt összebékíti a közös otthon kényszere és az álom. Együttesük megadja a patriarchális otthon-kép alap-paramétereit: a szinte kényes, pedáns kedvességet, gyengédséget (cica) és a robusztus biztonságot (szelindek), s a rend-képzet zálogát, az ősiséget (a kutya „vén"), hiszen itt minden jól bevált, kipróbált, régi darab. S a patriarchális képzeteket keltő „szelindek" nyilván nem véletlenül nem lett agár, se komondor: minimális betűcserével „szelídnek" is olvashatjuk a megjelölést.

81