Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Lackfi János: Kosztolányi álma
Ezt a nagyon is valóságos, mindenestül földbe gyökerezett, szilárd és ősi világot lazítja fel az álom, a beszüremkedő irracionalitás, amely a néma csengő keltette hallucinatív asszociációkkal megingatja, a mesés, az álomszerű felé közelíti e józan belső teret. A szimbolizmusból vett nyugtalanító, visszhangzó reminiszcenciák átszövik a szöveg egészét, és már egy artisztikusabb szervezőerő jelenlétét sejtetik a jól berendezett, sok generációra tervezett apai ház falai között. Ártatlan, gyermeki varázslás formájában készülődik itt a forradalom, a század nagy változása. A gyermek-szemlélet nemcsak fantáziaképei és asszociatív technikája, többféle dolog, motívum metaforizálása, „egybelátása" révén forgatja fel a hagyományos perspektívában ábrázolt világrendet, de szorongásaival, kételyeivel és kegyetlen őszinteségével is. Csendes, szunnyadó lázadás ez, a szegény, „betegesen túlérzékeny" kisgyermek egyelőre még nem riasztja fel a bútorokban és a hűséges állatokban rejtőző dzsinneket, esze ágában sincs engedni a távoli vonatfütty csábításának, a „máshol" kísértésének. A modernitás szelleme, a szecesszió, a „kivonulás" kimérája azonban már itt a patriarchális szoba falain belülre került, mégpedig épp az utódok, a vér köteléke révén. Nagy Zoltán Altatója nem a patriarchális térből, hanem már a hónapos szobából indul, ám a helyszín hamarosan, mintegy varázsütésre átalakul: ALTATÓ Várady Istvánnak Egyre sűrűdő fátyol vesz körül. A lámpám még aranylón átragyog. És leborul, hangot és színt befedve Az alvó csend nehéz nagy selyemleple: Almos vagyok... Bútor reccsen... Valaki fütyörész... A csend selymébe a haitg beletép, De mindjárt furcsa selyemhernyók jőnek, S a selyemleplen szőnek, szőnek, szőnek, Míg újra ép... Gyermek vagyok s mindjárt elalszom én... Éji lepkék simítják arcomat... És kezemből kiejtlek csendesen... Régi, furcsa, kedves játékszerem: Ó gondolat... 4 Öntudat és öntudatlanság, ráció s irracionalizmus mindennapos küzdelméhez asszisztálunk, s ez a harc a századvég-századelő művészetének egyik központi kérdése volt. Az árnyékból, csendből szövődő háló légies, szinte tapinthatatlan sűrűségű, mégis távolodó aranygolyóbissá, mintegy mitikus tárggyá változtatja a technika miniatűr világítótornyaként jelenlévő villanyt, s egybemossa, eltompítja a mások létezésére utaló hangok, a világ változatosságát adó színek sokféleségét is. Az álom gravitációjába való belefeledkezés, önmagunk öntudatlan átadása az első lépés egy másfajta atmoszféra, egy másik lét-perspektíva elfogadásának. A látszólag egyszerű elalvás előtti állapot leírásába diszkréten ugyan, de mind erősebb előérzetként vegyül bele egy másik világ létezésének kísértése, egy másfajta létminőség sejtelme. Ahogy Babits Gólyakalifá)ának hőse fokozatosan két párhuzamos univerzumnak lakójává válik, ugyanígy itt is kétfajta létmód viaskodik a versből szólóért. 82
