Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs
nések egyben az elbeszélő és az elbeszélés időbeli rögzíthetetlenségét vannak hivatva „dokumentálni". Amit akképpen jelenít meg (többnyire az elbeszélő), hogy a képzelet munkáját, a „képzelgését", az egykor-voltra rájátszó és talán tudattalanból feltörő emlékképeit helyzetének meghatározása céljából hozza elő, hogy aztán e meghatározási kísérlet egyfelől (ezzel párhuzamosan) mindenféle meghatározást hiú próbálkozásként tüntessen föl. Funkcionálisan, az események, az emlékezések „logikáját" illetőleg a szövegmondás eltávolít az eseményekre alapított történetmondástól. Amit az útitárs közöl, a legjobb esetben is pusztán „hangulati" aláfestése a közlendőknek, semmiképpen nem az emlékek rend(szer)be szerveződését szolgálja. így nem hogy megbízhatatlan, hanem semmilyen információt nem kínál a hallgatónak az időbeliség tárgyában, sem a saját korát, sem X. városka létezési módját illetőleg. S bár messze nem elképzelhetetlen az említett számok (40, 77)6 számmisztikái vagy kabalisztikus olvasata, Az útitárs című regényben az efféle megközelítés feltehetőleg túlságosan szűkítené az értelmezési mezőt. Annál is inkább, mivel a regény egy másik helyén más számok kerülnek elő. Hartvignéról ezt állítja a beszélő: „Talán harmincesztendős volt, de lehetett negyven is", így a megkettőződött negyvenesség lehetősége merülhet föl. De a konkrét időjelölésnek a történet szempontjából egyelőre nincsen jelentősége, a szokványosán számított idő ellenében létezik egy a belső idő, amely „viszonyában lehet a külsővel, de tagadhatja is: „Amíg el tudtam hitetni magammal, hogy én már sokkal többet éltem, mint a nyolcvan esztendős emberek, nincs jogom hosszú életre számítani". S itt nemcsak az keltheti föl a figyelmet, hogy vázlatosan körvonalazódva a korábban fontosnak tetsző „negyvenesek" (a „várakozások", a „várakozók"?) összeadódnak, hanem mindenekelőtt az, hogy hasonlatképpen gondolódik el ez az összead(ód)ás, ennélfogva nem „ténylegesen", hanem „retorikai" fordulatként. S amikor tárgyiságában mutatkozik meg az idő, akkor sem marad meg tárgyisága körében, az elképzelt, bár valósnak feltüntetett ismétlődés zavarja pontos megnevezhetőségét, illetőleg jellegzetes helyzetként fogadja magába a konkrét meg az elvonatkoztatott egymásra értésében érzékelhető ambivalenciát. Annyiban az, hogy a tárgyszerűség nem cáfolódik meg, viszont e tárgyszerűség nem jár „tárgyi" következménnyel, éppen az említett ismétlődés gyengíti a jól kijelölhető pozíciót: „Megnézegettem az órámat s nem gondoltam arra, hogy már hányszor figyeltem a mutató közömbös sétáját, midőn női lábak kopogtak felém a messzeségből..." A mondatot záró három pont a gondolat megszakadását tanúsítja, az óra „valódisága" sem képes az idő megnevezésére, s ekképpen az idő múlása kétszeresen is antropomorfizálódik, egyrészt a mutatónak tulajdonitta tik az, amit a záró tagmondat (időhatározói alárendelés!) közöl, kellő bizonytalanságban hagyva a történet hallgatóját, hogy létrejön-e a várva várt találkozás. Másrészt a „hányszor" jellegzetes (ismétlődő) pozícióról árulkodik, amelyhez képest nem várható meglepetés. A múltra emlékezés azt sejteti, hogy az idő közömbösségébe rejtőzik a várakozás és a megérkezés feszültsége. S míg a beszélő várakozását mondja el, amelynek egyelőre az „Ezen az estén nem vártam meg Eszténát" vet véget, kérdések fogalmazódnak benne, amelyekre csupán részleges válasz adható; egyikre-másikra még az sem. Valójában a mások létezésének értése körül töprenkedik az elbeszélő, egyúttal a saját értés-beleérzés korlátáit tudatosítva. A grammatikai ismétlések ugyan a térbeli (s ezen keresztül) időbeli távolodást jelzik, de éppen az ismétlődések révén problematizálódhat: valóban távolodásról vagy csak a távolodás elképzeléséről, „akarásáról" van-e szó. Az ismétlések azt is érzékeltethetik, hogy a tér (a fenn és a lenn például) korántsem feltétlenül bináris oppozíciókban gondolható el: valódi ismétlődések űzik egymást a beszélő mondatai között, ám olyan típusúak, amelyek nem másolhatók egymásra, a különbözés éppen úgy jellemzőjük, mint a hasonlóság. A térbeliségnek ez a felfogása legalábbis relativizálja az eltávolodás révén feltételezett időiséget, annak mindössze lehetőségét, de messze nem létrejöttét tételezve. A följebbi fejtegetésre a várakozó beszélő közléseinek egy passzusa szolgáltasson (remélhetőleg igazoló erejű) példát:7 39
