Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs
„A hídon ablak volt, ahonnan a lékre lehetett látni. A lék is ablak, a folyó ablaka, amelyen át a szakadatlanul menő víz, az örök mozdony kipillongat a napvilágra, midőn a jég boltozata alatt, a setétségben utazik. A halak csodálkoznak a torony árnyékán, amely téli délben a lékre vetődik. A hídon emberek és szekerek alatt ropog a fagyos padló: másvilági alakok végzik másvilági munkájukat, míg ők a víz setétségében tovább utaznak más városok, más lékek felé." Aligha tekinthetünk el a szituációban és az e szituációtól elmozduló beszédben mutatkozó ellentéttől: a várakozás áll szemben az utazással, igaz, ez utóbbi egy más szintre emeli a néma történéseket. A „világ" az állandó átrendeződésben létezik, fények és árnyak vetülnek egymásra. A grammatikailag hibátlan mondatokból azonban nem vagy nagyon kevéssé tetszik ki: a hídon járó emberek-e a másvilági alakok (a kettőspont az azonosítás jele is lehet), vagy szétkülönül a hídi emberek és szekerek, illetőleg a másvilági alakok együttese? Hiszen a mondatformálódás többértelműsége lehetővé teszi azt a „megfejtést", miszerint ez utóbbiak „utaznak más városok, más lékek felé", a hídi embereknek és főleg szekerüknek ki kell kerülniük a léket, amely a nem bizonyosan barátságos természeti helyett áll, és az őselem áramlásáról tesz tanúbizonyságot. Az őselem áradása viszont ellene beszél az útitárs várakozó szituáltságának, amelyet korábban az egymásra emlékeztető (és szétkülönülő) ismétlések jegyében véltem láthatónak. S bár a másvilági alakok másvilági munkájának minéműsége nem neveződik meg, feltehetőleg a más városok, más lékek hasonlóképpen fogadják őket, illetőleg ők maguk sem tesznek mást, mint előbb tettek. Ám a beszélő képzeteinek sorát a „szakadatlanul menő víz", „az örök mozdony" indítja meg, kezdetben talán annak „utazás"-áról van szó (vagy a halakéról?). A setétségben megtett út (mint előbb a számok) mitologikus allúziókat hívhat(nak) elő, s ezt erősíteni-gyengíteni látszik a „másvilági" mint megismételt jelző (amely persze nem bizonyosan: al-világi, mindenesetre lenti, de a napvilágra pillongat ki, azaz kapcsolat fűzi a fentihez is). Az ablak határjelzés, elválaszt, tudatosítja a kettősséget, amely azonban a hídi emberek és szekerek esetleges „másvilágisága" révén az egymástól függőséget is sugallhatja. Ilyen módon az elbeszélői helyzet valójában a látomásosságból következő narrációt sem zárja teljesen ki; ebben az esetben azonban szétoldódnak a térbelinek meg az időbelinek amúgy sem teljesen tisztázott, semmiképpen nem egyértelműen fölvázolt körvonalai. Térnek és időnek másfajta „elbeszélését" adja a következőkben bemutatandó passzus. Az előrevetítésnek Az útitársban gyakran használt módszerével nem pusztán a történések tragikus kifejletét előlegezi meg az elbeszélő, hanem a jelenet értelmezésével is szolgál. „Talán hét esztendő repült el felettünk, mint az elátkozottakon". A közkeletű számértelmezéssel szemben a számok fenyegető, végzetszerú vonásaira derül fény, a közlést követő „zajzene" (vészesen csörömpöl, asszonysikoltás bugyborékol) a vágyott és képzelt idill megtörését jelzi, és átvezet ama másik „világ"-ba, amelynek jellemzésére az elátkozott és a vészes bizonyul megfelelő megnevezésnek. A történetibe, az értelmen túliba, a képzetesbe, az érzékfelettibe hajlítás nem a fantázia játéka, hanem a beszélő és az anya viszonyának történéssé elevenedése, valamely elfojtásnak, gyermekkori emléknek akaratlan emlékezésként fölújulása. Az ég és a föld ebben a szorongató szituációban összeér, miként angyali és boszorkányos sem válik el egymástól, egy és ugyanazon cselekvésnek és emléknek részei. A gyermekkorból idegondolt emléket a jelen hasonló „anyai" cselekvése hívja elő, a fiatalkorú Eszténa elcsábulá- sa/elcsábítása az anyaemlék fényében kap(hat) démonikus vonásokat: „Ennél szomorúbb arcot soha sem láttam. Száz meg száz esztendők anyafájdalma volt erre az arcra vésve. Sírkövek felírásai jutottak eszembe, amelyekre a kétségbeesett árvák aranybetúkkel írták fájdalmukat. Bús anyák arcai - és benne néhány vonás az én anyám elfelejtett arcáról is. Ott állt az öreg asszony tarka ruhájában, madárijesztő módjára szétterjesztett karjaival, ég és föld között, mintha kétségbeesés adott volna annyi erőt a fáradt, öreg tagokba, hogy ilyen magosságra felemelkedhessen. Mintha az esőcsatornán kúszott 40
