Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs

hogy a történetmondás utazás közben történik, egyáltalában nem puszta ürügy a megszólalásra. Az útitárs című regény bevezető megjegyzései közül a zárójelbe tett, tehát „később" beiktatott mondat éppen a bizonyosság és a bizonytalanság közötti lebegést, lebegtetést tematizálja mint olyan befogadói szituációt, amely a szintén bizonytalan időre összezárt, alkalmi ismeretségből a „beszélgetés" tényezőit hangsúlyozza: („Már régen elment a kedvem attól, hogy új emberekkel megismerkedjem, de útitársam szimpatikus, nyugodt, szomorú szemű, dereshajú és főként igénytelen úriembernek látszott, akiről feltételeztem, hogy nem aspirál egész éjszakai nyugodalmamra..."): az útitárs tehát csak látszik annak, aki; ám hogy valóban ilyen-e, nem tudható, hiszen a történések a régebbi múlt alakjáról szólnak, s az idézett mondatban megkockáztatott feltételezés igazságáról vagy téves voltáról szintén nincs módunk megbizonyosodni. Márpedig ha a kiinduló mozzanat ennyi sejtést sugall, nem meglepő, hogy a zárásban a befogadó nem tér vissza annak eldöntésére: bevált-e elképzelése, vagy csalódást okozott-e az elbeszélő és a történet? (Ez utóbbi talán mégsem, hiszen akkor nem közvetítené a potenciális olvasónak.) Mint ahogy arról sincsenek információk (még megbízhatatlanok sem), mennyire azonosul, azonosul-e a történeteket végighallgató magával a történettel, „egy az egyben"adja-e tovább, vagy pedig alakít- gatott-e rajta. Ilyeténképpen marad a kezdő helyzet, a párbeszéd tüstént beszélő-hallgató szituációjává lesz, és később legföljebb egy-egy odavetett megjegyzés árulkodik erről a dialógus-szituációról. (Erre még visszatérek)5

Még egy, igen fontosnak tetsző sajátosságra hivatkoznék. Az elbeszélő művekben megszokott (olykor kellemes, máskor nem feltétlenül kellemes) feszültség az elbeszélő ideje meg az elbeszélt idő között nem vagy alig érzékelhető. Az utazás, úton levés ugyanis létformának minősül, minek következtében az utazás elveszíti időbeli jellegét, s a térbeliség inkább megneveződik, mint tapasztalható. Rövidre zárva eképpen is fogalmazhatnék: az utazás az elbeszélés olyanfajta térideje, amelyben az egymásba/ra rakodó tér és idő kölcsönösen kioltja egymást, mindössze a múlt időbe helyezett és - mint volt, lesz róla szó - az emlékezet révén fölidézett történések és /vagy világérzékelések történetbe szervezése nyomában lokalizálódik és (kevéssé konkrétan) temporalizálódik a „cselekmény". Az a tény, miszerint például Az útitársban a szinte hevenyészve odavetett idő-rögzítés (mennyi időt töltött az elbeszélő az elbeszélt események színhelyén) sem nem rétegzi a történéseket, sem nem jelöli ki a történés során megképződő epizódok tartamát, és innen, mármint a múltból nem vonható le következtetés az elbeszélés idejére nézve, durván és elnagyoltan ily kérdésre késztet: mennyi időt vesz igénybe a fölidézés? Mint ahogy az elbeszélő életkorára vonatkozólag sem kapunk adatokat, bemutatásakor a „dereshajú" nem tartozik az elégséges információk körébe, s a pontosnak tetsző évszámok inkább megtévesztenek, mint eligazítanak: „Akkoriban töltöttem be negyvenedik évemet, (...) Ekkor kerültem X.- be, ahol hetvenhét esztendőt töltöttem". Szindbád kortalansága és időtlensége felé irányít ez a két közlés, s ezt látszik erősíteni X.-nek a hallgató útitárs részéről közölt „helyrajzi" kommentárja: „A házak fala mellett történelemmé válott emberek álldogáltak, (...) Szakál- lak, vértek, szívek elvonultak, (...) Elhangzottak a történelmi lépések, új lépések közelegtek, tavasz lett, tél lett, betegségek, szerelmek jöttek-mentek, a nők megértek, majd megöregedtek, a férfiak köhögtek, kiáltoztak, koporsóba feküdtek". Ez utóbbi idézetben tanúi lehetünk annak, miként vált át a történelem linearitása a természet (nem kevésbé szabály- szerű) körforgásába, jóllehet a körív nem zárul le; a példálózás nem független az útitárs önjellemzésétől (amelyet részint magyaráz, részint kiegészít a közvetítő „világ"-értelmezé- se), ugyanakkor a történeti időbe vetített térbeliség révén éppen a kronológiai szimultanei- tás kérdőjeleződik meg; különben is nem jelenre és múltra tagolható az idő. X. és a hozzá hasonló többi „felvidéki" városka létezése függetlenedik a megidézett („atemporális"?) történelemtől, legfeljebb külsőleges megjelenési formája igazodik hozzá (vö. „vértek", „lovag- regénybeli bolond", „középkoriasan csilingelő harangok" stb.). A történelmi „képek" jele38